BEVEZETÉS.

Mintha gyászos, szomorú sóhajtást hallanék.

Mintha a sóhajtást harangkongás kísérné messziről.

De nem templomi harangszó, hanem a szelek összecsapódásából származó, amelynek búgással, jajongással váltakozik egyhangúsága.

Honnan jön?!... Talán a távolban látszó kék hegyek mögül? Gyöngéd a hangja, mint a méhzummogás... Vagy tán a föld szivéből törnek fel a halkan kondúló panaszok?... Átfurják magokat a lávatengeren, amely a mélységben forr: meg az évmilliók során sziklává keményűlt rétegeken, amelyek valaha, a világ kiskorúsága idejében, cseppfolyós tűzzel sisteregtek.

A búgó gyászhangok soha meg nem szűnnek.

Aggódva kérdem a láthatatlan Erőtől : micsoda jel van ebben a folytonos, titkos jajgatásban?

Nincs felelet; - csak szól a harang tovább.

Olyan a hangja, mintha szellőingatta rózsagaly kopogna az alvó szűz ablakán.

Hallgatom; - néha tán nem is igazán hallom, csak úgy képzelődöm.

Azt képzelem, hogy a halálharangot húzzák.

...Valaminek, ami elmúlik, haldoklik.

*

Szellősuhanást érzek. Láthatatlan szárny lendített egyet a levegőn. Valaki érkezett.

A Múlandóság van itt mellettem és egykedvüen néz rám.

- Mit töprengsz? kérdi a szemével. (A szivem hallja a kérdést, nem a fülem.) Minden elmegy lassan a maga útján és nem lehet, hogy ami van, alakot ne váltson. De nem vész el azért egy porszemecske sem. Az elmúlás csak átalakúlás.

- Mért szól a halál-harang folytonosan, szellem?!

- Mert az alakváltozás is halál. Halála a mának: a ma külsőségeinek. Ami egyszer volt, az többet sohasem lesz, legfeljebb hasonló lesz. Eltűnnek a mai nap gyermekei; jönnek felém mind, aki mutatom nekik az utat a múltba. Onnan a régi testtel nincsen visszatérés. Bármit hoz a jövő, az már nem folytatás, hanem ujjászületés. A temetők pora emberszivekkel keveredik s virág nő belőle. Ami valaha dobogott, most egy parányi illatnak édesanyja. - A túlvilági harang mindennek szól, amit a pillanat belesodor a múltba. A földön szakadatlan a harc. Az erős marja a gyöngét; - s aminek már nincs jó helye az átváltozó földön, az végkép elköltözik.

- Hová?!...

A Múlandóság lenézett maga elé. Keresd a világ régi képét: idefent nem találod. Az őspáfrány, amely valaha olyan volt, mint az őserdő, el van temetve a kőszén-rétegekben. A mammuth elmúlt s a megatheriumokat, plesiosaurusokat csak a néma kövületek magyarázzák. Az ezredéveknek nem kell segítség ahhoz, hogy megőröljék a sziklát. Az élet pedig önmagát emészti. Mindennek megvan a halálos ellensége. És az állandó harc csak jobban sietteti az elmúlást.

- S a végső diadal kié?! mondd!

A szellem vállat vont.

- Nem mindegy az?! Sorsát az utólsónak maradt győztes sem kerülheti el. A harang neki is szól. A haldoklás állandó és örök. Ma még a földön az őslakók utódai közt is félelmes ellenségei vannak az embernek. A paradicsombeliek közűl eddig még kevés múlt el végkép. Te éppúgy ösmered a tigrist, mint Ádám ösmerte. De az írás semmit sem tud arról, hogy mammuth is lett volna a Paradicsomban. Ádám csak tegnap élt; a mammuth tegnapelőtt. Ami a tegnapelőttöt megelőzte, az a te számodra csak sejtés. Az ember csak a kihűlésben levő földet szemlélheti; a nap melegét csak millió mértföldekről bírja el; pedig, hogy élhessen, melegért sóvárog. De a neki való melegben már haldoklóvá sorvad az őspáfrány, amelynek forró levegő és fülledő gőz kellett, hogy buján nőhessen.

Kiváncsian kérdeztem: - Mikor lesz a vég?

- Neked úgyis mindegy; mi közöd hozzá? Ha billiószor billió év múlva lesz; teneked annyi, mintha száz év múlva lenne. Hisz te száz év múlva seholsem vagy, por vagy... Billió év! hát mi az? Nem több egy másodpercnél. A végtelenben nincsen mérték. A kérészbogár élete épp olyan hosszú, mint a tied. Mindketten kezditek s végzitek . E két határ közt szenvedtek s örültök. A bogárnak mindene egy nap; te, ha szerencséd van, eltartasz száz évig. Ami az életetek határába belefér, csak az a tietek. S a bogárnak egy negyedóra annyi, mint neked egy egész év. Utódokra vágytok, ez a közös vonás mindnyájatokban. Unokáitokat féltitek, pedig az utód nem siratja az őst.

- De a cél a jövő. A jövő pedig az unokáké. Rájok gondolva: előre haladunk, a jövőbe nézünk...

- Igen, a sír felé, vágott közbe a szellem. És odáig is millió sír mellett viszen utatok. Kiirt az ember mindent, ami terhére van. Folyvást sírokat ás, egyre temet. A föld lakói fogynak. Végűl az ember is elmúlik. Hallod a harangot?...

«A föld lakói fogynak...!» - A szellem igazat mond. Az átalakúlás nem tart szünetet. Az ember megváltoztat mindent; az őserdőt kivágja, s hazátlanná teszi, pusztúlásba hajtja, ami ott élt; - a mocsarakat kiszárítja; a pusztákat a maga fajtájával népesíti be. Előle minden fut, - bele a halálba, az elmúlásba.

Mi az: ezer év! S mégis elég, hogy az állatvilág legszebb, leghatalmasabb fajtái azalatt végkép elmúljanak. Bölény valaha sok volt; - most az utólsó mohikánokat féltve őrzik, magnak. Az állatvilág igazi hőseinek a napjai megszámlálvák. Az emberen lesz a sor előbb-utóbb.

*

Keresem a szellemet, nem látom már. Alakja lassankint elmosódott, foszló köddé vált. Az is elmúlt. Csak álombeli sóhajtásként hallottam még valamit.

- «Ezer év múlva egészen más lesz a világ képe mint ma. Nem lesz más vadon, csak amit az ember önző lelkében találsz; nem lesz más állat, csak amely az embernek rabszolgája. De azért a harang neki is szól!»...

- Szellem, még egyet: a vég boldog lesz-e, vagy nem?!

Már nem a szellem felelt, csak a visszhang kiáltott valamit a zűrzavarban, amiben az igen a nem -mel összekeveredett.

Merően néztem magam elé.

Eközben lement a nap; sötét éjszaka volt körülöttem.

Szemem előtt összefolytak a körvonalak; a sűrű feketeség félelmesen terjedt.

Az éj leplébe burkolódzott a föld; minden hallgatag volt.

Mintha századok surrantak volna el fölöttem a kietlen semmibe, a múltba.

Szinte bántott, amikor egy ponton elkezdett fényesedni az ég.

Nem olyan szelíd, halvány fény volt az, mint a holdé. Sokkal élénkebb annál, mindegyre vörösebb.

Gomolygó felhők jelentek meg fölötte, haragos arccal, ijesztő sietséggel.

A vörösségből most kicsapott valami. Egy kígyónyelvű láng. Láttam fényénél, hogy a komor felhő nem igazi; dűlöngő füstoszlop volt az. Szinte kavarogva örvénylett s hajladozott a szélben.

- Tüz van! tűz van! - hangzott e percben mindenfelől.

A harangokat kezdték félreverni.

Az a másik harang, a túlvilági, ebben a földi zajban végkép elhallgatott.

Abdullah boszúja.

A Biscaya-cirkuszban két előadás volt s a személyzet alig várta, hogy a fáradságos nap után pihenni mehessen.

Felice Borghio, a főrendező, erélyes hangon szidta azokat, akik a rendezkedéssel nem tudtak hamar elkészülni. A használatban volt felszerelést mérnöki pontossággal rakatta helyére, s jaj volt annak, aki csak egy hajszálnyira is eltévesztette feladatát. Azt a dühös olasz mindjárt megöklözte.

A manégeben nem is volt hiba; hanem az állatsereglet tájékáról már másodízben hallotta Borghio azt a felhördűlést, amit Szultán, a vén hímoroszlán, olyankor hallatott, ha ingerkedtek vele.

A cirkusznak, minden kincse mellett is, az állatsereglet volt legnagyobb dísze s vonzó ereje. És ebben is Szultán volt a kedvelt.

Páratlan szépség a maga nemében. Igazi király, igazi férfiú, aminőt csak a szabadság szül s a veszély fejleszt. Nem olyan satnya állatkerti szülött, aminőt annyit látni elgyávásodva, kutyaszelidséggel. Hazája Afrika sivatagja, ahol halálmegvetést, rettenthetetlen bátorságot, zsarnoki akaratot égetett belé a tropikus nap. Hatalmas fejét bozontos barna sörény körítette, amely már szinte a feketébe árnyalt; oszlop-lába irtózatos erőt sejttetett. Nagyon szép volt.

Megmaradt vadnak, félelmesnek, rabságában is.

Gyűlölte az embert s jaj lett volna a vakmerőnek, aki a szelídítés szándékával közeledik hozzá. De legjobban gyűlölte Abdullaht , a cirkusz szerecsen-szolgáját, aki az állatsereglethez volt beosztva ápolónak.

Ez a szerecsen ott volt, amikor Szultánt a neki ásott veremben elfogták.

Az állatszelídítő háromannyit adott a sivatag remek királyáért, mint bármely más bestiáért. Abdullah majd megbolondúlt fájdalmában, amikor arról volt szó, hogy a fogoly királytól meg kell válnia. Pedig a «király» borzasztóan haragudott rá. Nem tudta elfeledni, hogy a dróthurkot ez a fekete ellenség dobta a nyakába, amikor a ketrecbe emelték. De azért Abdullah ment vele, világgá, mint a szerelmes legény a kedvese után.

Ha Abdullah csak odaállt is a ketrec elé, Szultán dühbe borúlt s hörgött, hogy megrezdűlt bele az épület teteje. Borghio azt hitte ilyenkor, hogy a szerecsen kötekedik a cirkusz díszével. Szidta Abdullaht, mint a bokrot. A szegény ördög hiába védekezett.

Talán most történt először, hogy csakugyan bántotta Szultánt. A «király» ráfeküdt a ketrec tisztításakor használt rúdra s nem akart mozdúlni. Abdullah egy vasbottal megpiszkálta. Éppen erre rohant oda Borghio s úgy vágta pofon a szerecsent, hogy a Szahara minden homokja ott kavargott attól a szeme előtt.

Az olasz dühösen kiabált s tovább rohant.

Abdullah lassan tért magához.

Ez volt az első ilyen gyalázatos megszégyenülés, ami életében érte.

Nyögött, hörgött, vonaglott; de nem a testi fájdalomtól. Belemarkolt göndörfekete üstökébe s vadúl tépte. Szemgolyója csaknem kiugrott üregéből. Fehér fogsorát ijesztő módon csikorgatta.

- Láttátok? Láttátok? - kérdezte a vadállatokat, és halk, elfojtott hangon üvöltött, mint a sakál a kezdődő éjben.

Ott volt az egyik ketrecben Zulejka , a bengáliai nősténytigris. Vénusz a tigrisek között. Csikos testét csúsztatva lendítette tovább, amint meggondoltan sétált le s föl a vasrács mögött. Az egér nem léphet nesztelenebbül.

A sarokban egy még erősebb vasléccel körülvett ketrec rúdjait rázta valaki, némán. Egy pár merev szem kandikált ki a rács mögül, sötéten, kíváncsian. Az volt Cézár, a nagy gorilla, amely a tigrist is megfojtotta volna roppant öklével. Embermagasságra nyújtózkodva kapaszkodott a lécekbe s néha-néha rántott rajtok egyet. Most Abdullaht bámulta s összecsattogtatta szörnyű állkapcsát.

A többi állat nyugodtabb volt. A medvék összegomolyodva aludtak; az elefánt feldobta orrmányát a nyakára, úgy szunyókált.

Abdullah tajtékzott. Körme belemélyedt a tenyerébe, úgy összeszorította az öklét. Rohant a ketrecek mellett le s fel, mint a megvadult jaguár. Sötét feje zúgott a még sötétebb gondolattól, amely most hirtelen megfogamzott benne.

Megállott, hallgatódzott. A cirkuszban lassan elcsöndesűlt minden. A Borghio recsegő, kiállhatatlan hangját már nem lehetett hallani. Bizonyosan lefeküdt az ügyeletes szobában. Most éppen ő volt soros.

Abdullah odasompolygott a deszkabódéhoz, ahol az «inspekciós» vacka volt. Belülről egyenletes, nehéz lélekzést hallott. Már aludt az, aki bent volt. Csak Borghio lehetett. A szerecsen visszafutott az állatsereglethez, mint az árnyék. Lassan kúszott egy üvegszekrényhez, amelyet erős dróthálóval borítottak le. Benézett a szekrénybe. Ott egy különös, mozdúlatlan tekercs volt, puha széna között. A tekercs vörösesen fénylett a szerecsen tolvajlámpájának a világításától. Az a tekercs volt a « Vörös ördög ». Egy délamerikai korallkígyó. A legszörnyűbb bestiák egyike, amelynek a marása másodpercek alatt halált okoz.

Abdullah felemelte az üvegszekrényről a dróthálót, a szekrénykét átnyalábolta s macskalépésekkel vitte az ügyeletes-szoba felé.

A kígyó felébredt s ámbár helyzetén nem igen változtatott, mégis kíváncsiságot árúlt el. Szeme élénken csillogott, amint a szerecsenre szögezte; fejét néhány újjnyira felemelte, nyelve idegesen villant ki szájából: aközben sziszegett.

*

Abdullah megállott az ajtó előtt. Gondolkodott.

Borghio is olyan volt, mint minden hirtelen haragú ember. Az egyik pillanatban majd hogy szét nem robbant, a másikban meg akár táncra perdült volna. Azóta, hogy a szerecsent megbüntette, azt is elfeledte, hogy van a világon egy Abdullah nevű oroszlánetető. Lefeküdt s nyomban elaludt. Ugyancsak jóízűen horkolt.

Abdullahnak úgy kimeredt a szeme, hogy a «Vörös ördög» (a korallkígyó) hipnotizálva bámúlt rá.

A szerecsen lassan fújt és lihegett, s némán, csak a tekintetével mondott a kígyónak valamit.

Azután az üvegszekrény fedelét hirtelen lekapta s a drótkosarat borította rá, nagyon könnyedén.

A Vörös ördögöt ez a gyors mozdúlat magához térítette. Dühösen csapott fejével a drótfalhoz, oda, ahol az Abdullah keze motoszkált. Villámgyors volt a vágás és ha a szerecsent a drót nem védi, öt perc múlva nincs az élők között. De így a kígyó csalódva húzódott vissza, s gyanakodó, élénk tekintettel várta, hogy hol kaphatna rést, ahol támadását sikeresebben ismételhetné.

Abdullah letette a szekrénykét az ügyeletes-szoba ajtaja elé. Ha valaki azon az ajtón sebtiben kirohan, akkor rá kell lépnie, vagy félre kell rúgnia a drótkosarat. Egy ilyen mozdúlat éppen elég arra, hogy a Vörös ördög megtegye szörnyű kötelességét, amit a bosszúszomjas szerecsen várt tőle.

Nesz nélkül csúszott vissza Abdullah ezután a cirkusz belsejébe. Még folyvást csikorgatta a fogát s amint Cézár ketrece mellett elsuhant, a vaslécet rázogató óriási majomnak a szemébe kacagott.

- Ne busulj mpungu * Mpungu, a gorilla neve szerecsen nyelven.

, ne busulj. Mindjárt lesz, ami lesz. Készűlj barátom, mpungu! Mindjárt vége az éjszakának; kisüt a nap! vigyázz!!...

Azzal csöndesen, gyakorlott kézzel nyitotta ki a nagy majom ketrecét.

A gorilla halk, örvendő röfögéssel szökött ki a vaslécek közül s egy pillanat alatt felkapaszkodott a cirkuszt tartó gerendaoszlopon a nyitva hagyott szelelő lyukhoz, ahonnan a csillagos éj világossága áradt be gyéren a fenevadak közé.

Cézár megérezte a szabad levegőt s rögtön annak a forrását kereste. A szelelőlyuk tulajdonképen egy ajtónagyságú ablak volt. Azon a fekete rém úgy surrant ki, mintha maga is tudná, hogy most nem szabad lármát ütnie.

Bengália disze, a nősténytigris, elfojtott, nyávogó bőgéssel nézett a majom után s farkavége idegesen mozgott aközben, mint a leselkedő házimacskáé.

Az elefánt még jobban hátracsapta nagy lebbencsfülét s úgy bámulta, hogy itt mi történik. De egyébiránt nyugodtan maradt.

Abdullah körülfutotta az állatseregletet. Vigyorgó pofáján düh és elszántság volt. Minden ketrec ajtaját kikulcsolta, de még nem nyitotta ki. Gyorsan dolgozott és gyakorlott kézzel. A vadállatok legtöbbje csöndesen pihent. Csak Szultán érdeklődött némileg az iránt, hogy mit keres itt megint az ápoló. Méltósággal nézett vele szemközt egy pillanatig; de Abdullah elugrott. A királlyal nem mert szóba állani. Hátha dühös lesz s ordításával korábban ébreszti fel az olasz főrendezőt, semmint kellene.

Inkább Zulejkához fordúlt. Elkezdett neki halkan, titkosan, gonoszúl hizelegni.

- Te legszebb, te legkegyetlenebb, ha szereted a vért, nemsokára ihatsz. Élesítsd a fogadat; nyújtsd ki karmaidat és reszkess a gyönyörtől! Te benned bízik Abdullah legjobban. Szultán lomha és kényelmes; Szultán csak a menydörgés! « Esszed » ő, a csendháborító! De te, te magad a menykő vagy! A te ugrásod a villám!... a te ugrásod s ütésed a halál!...

Zulejka odasompolygott és sunyi tekintettel dörzsölte fejét a vasrácshoz.

A szerecsen már tovább sietett. Óvatosan nézett körűl, azután felragadott egy bádogkannát. Abban olaj volt.

Rohant vele a manége felé, ahol egy sarokban néhány porció széna volt. Csak éppen a legszükségesebb, mert a cirkuszban semmiféle könnyen égő anyagot sem volt szabad felhalmozni.

A szénát leöntötte, meglocsolta az olajjal; azután hirtelen meggyújtott egy csomag gyufát s a széna közé dobta.

A pirosló tűz mohón szaladt át az olajos szénára s halk sercegéssel kígyódzott rajta feljebb-feljebb.

Abdullah hangtalanúl, borzasztó arccal kacagott. De nem időzött itt tovább. Gazella-szökésekkel futott vissza, a nagy állatokhoz. Mire az oroszlán ketrecéhez ért, már hallotta, hogy odaát a lovak rémülten kezdenek nyeríteni. A cirkusz hátterében mintha kivilágítást rendeztek volna.

Mohamed, a vén elefánt, idegesen emelte fel orrmányát, szaglászott s izgatott trombitálást hallatott.

Éppen ekkor tárta ki a szerecsen a berber oroszlán ajtaját.

Szultán a szokatlan zajtól s egyre növekvő fénytől megriadva felugrott fektéből s merőn bámúlt. Még nem értette meg, hogy a szabadságot kínálják neki.

A szerecsen már nem törődött vele. Sietnie kellett.

Az ébredező lovászok vészkiáltását hallotta. Csak pillanatai voltak.

Igaz, hogy miután mindent előkészített, most csak az volt hátra, hogy a vadállatok ajtait kitárja. Pokoli boszúterve az volt, hogy szabadon ereszti a nagy haramiákat, hadd legyen a tűzokozta zavar még borzasztóbb.

A bengáliai nősténytigris ketrece volt soron. Hörögve terve sikerének a gyönyörétől, rántotta fel Abdullah a ketrec ajtaját. Már nem bírt magával; - hisz odaát mind nagyobb lett a lárma. Már égett a cirkusz és csak az isten olthatta volna el, váratlan, özönvízszerű felhőszakadással.

- Jöjj ki Zulejka, jöjj! üvöltötte. Látod, a «király» gyáva! Gyere és boszúlj meg te; tépj szét minden élőt. A szabadságot adja érte teneked Abdullah!...

A tigris nem kérette magát. Egyetlen szökéssel kint termett. Még hamarább is, mint a szerecsen kívánta.

A gyönyörü bestia ijedt és mégis kéjes, kurrogó morgást hallatott, s félig a tűzlármára figyelve, Abdullaht leste, aki annyit játszott volt vele, annyit símogatta a fejét a rácson át.

Abdullah rohant a párduc ketrecéhez, hogy azt is kinyissa. Elvakúlt, eszelős dühvel akarta megsemmisíteni a világot, ha maga belepusztúl is.

Iszonyú ordításra fordúlt vissza. Szultán éppen kilépni készült ketrecéből.

Zulejka ellenben nem bánta most, hogy mit csinál a «király». Csak egy futó alakot látott, aki a vérszomját, gyilkolási vágyát fölkeltette. Elnyujtózva, félig leguggolva, ugrásra készűlt.

Abdullah megértette a tigris szándékát s elsápadt. De már nem volt ideje, hogy kiáltson. Különben is, kinek kiáltott volna? A lárma egyre nőtt; - a vadállatok már régóta érezték a füst szagát s nagyon nyugtalanok voltak.

Egy sötét tömeg röpült át a levegőn s rázuhant egész súlyával a szerecsenre. A tigris volt.

- Tűz van! Tűz van! ordították az emberek odakint. Eszeveszett futkosás, dübörgés, nyerítés töltötte be a cirkuszt.

Borghio felriadt s álomittasan indúlt ki fülkéjéből. Megbotlott valamiben s rögtön rá nyilaló, éles fájdalmat érzett, mintha hegyes, finom szögbe lépett volna. Nem törődött vele. A feléje áradó fény kétségbeeséssel töltötte el. Megértette a veszedelmet.

Amint csak bírt, futott a manége felé.

Egyszerre borzadva hőkölt vissza.

Előtte, alig tíz lépésnyire, a bengáliai tigris hasalt a földön; alatta feküdt, - immár mozdúlatlanúl, - a szerecsen. A tigris kéjesen nyalogatta az Abdullah szétmarcangolt arcát. Az embervér édességétől úgy megrészegűlt, hogy még a tűzlárma elől sem sietett menekülni.

Borghio felkiáltott. Vissza akart fordúlni, hogy fegyvert hozzon az ügyeletes szobából. Emlékezett rá, hogy az állatszelídítő, az óriás Wasziljew, ott szokott tartani egy pár revolvert, amivel a vadállatokat a lövéshez szoktatja.

Amint éppen hátrálni kezdett, borzongó nyilalás szaladt végig a testén. Tüzet érzett a tagjaiban és összeszorúlt a torka. Szeme elhomályosodott.

- Szent isten, mi ez? - gondolta. De már nem ért rá, hogy állapota okáról tanakodjék. Iszonyú, kínos görcs szaladt a szivére; nem bírt lélekzeni, fuladás fenyegette. Összeroskadt.

- Vizet, hörögte, vizet!

Egy lovász szaladt erre, a veszedelem gócpontja felől. Valószinűleg az ügyeletest akarta értesíteni. Meglátta a tigrist, amint éppen felemelkedett a szerecsenről; azután Borghiot, aki tehetetlenűl vonaglott a földön. Az iszonyat kiáltásával menekült vissza és sorsára hagyta a két szerencsétlent.

A lárma ezalatt tetőpontját érte el. Fejszecsapások zuhataga omlott a cirkusz deszkafalára. Igy akartak az emberek uj utakat nyitni, ahol menteni lehessen.

A lángok már a tetőt nyaldosták. Ropogva, vörös lobogással kergették egymást, mind feljebb. Pattogás, zúgás, vadállatok bőgése, üvöltése keveredett össze.

A cirkusz deszkafala három helyen is beomlott egyszerre. Az egyik ponton Wasziljew, a góliát, ugrott be.

Meglátta a sarokban Szultánt és Zulejkát, amint a bősz lármától megzavarodva, egymással mit sem törődve, lesték, hogy merre találhatnak egérutat.

- Vissza emberek! ordította a toronyember, a fenevadak elszabadúltak, vissza!

A halálfélelem zavarával robbant szét a tömeg a nyílás elől. Wasziljew egymaga rohant a két szörnyetegnek. Befelé! Rabszolgák! vissza a ketrecbe! üvöltötte, s szekérrúdnak beillő dorongjával közéjök sujtott.

A két hatalmas barom felhördült s megriadva ugrott félre. Elosont mindakettő a szelídítő mellett, akit nem mertek megtámadni; de nem a ketrecbe siettek, hanem a résen beömlő szabad levegő felé.

Egy pillanat alatt kint voltak a szabadban s az ordítozó emberek közt vaktában futottak bele a sötét éjszakába. Wasziljew nem bírta őket utólérni.

A cirkusz borzalmasan égett és olyan hőséget terjesztett, hogy csak a legbátrabbak és legelszántabbak maradtak helyökön az oltás és mentés nehéz munkájánál.

A mentők közt Wasziljewre várt a vezérszerep, mert ő volt az egyetlen, akinek legalább a ketrecben maradt vadállatok engedelmeskedtek.

Az orosz Góliát maga is tudta ezt és csakhamar felhagyott a két főbestia hiábavaló üldözésével. Visszatért a katasztrófa szinhelyére és a ledöntött deszkafalak mögűl emberfölötti erővel vonszolta ki a ragadozók ketreceit.

Az elefánt kürtölve, harsogva, ingerűlten és izgatottan segített neki ebben a sürgős, veszélyes munkában. Szörnyű volt a ropogás, pattogás, zúgás, ordítás, bőgés és jajgatás keveréke. Aki tanúja volt, elképzelhette, hogy milyen lehet majdan az itélet napja.

A „szabadok” .

Hajnalodott. Derengő félhomály terítette szét szürke szárnyát.

A hegyek alatt, az erdő szélén, egy vörös fickó lopódzott nagy óvatossággal a bokros domboldal felé, ahol egy őzbak riadó böffenését lehetett hallani.

Ravasz volt, a rókák Nesztora, akinek romlani kezdett a szeme s a sötét éjszakát szívesen cserélte fel a szürkülettel, ha arról volt szó, hogy zsákmány után járjon. A hallása sem volt már tökéletes. Valaha még a lappantyú röpülésének a neszére is figyelt; most boldog volt, ha pontosan ki tudta számítani, hol zsebeg kora reggel a fogolykakas, vagy melyik hant mögött cincog a mezei egér.

Egy kis árnyék suhant el feje fölött. Ravasz! Ravasz! szólt egy vékonyka hang.

A vén róka lelapúlt s felpislantott. Megismerte Csúnyát , a szúnyogfogdosó szárnyasegeret.

- Mi az? mit háborgatsz? kérdezte a könnyedén libegő kis állattól.

- Nagy dolog történt Ravasz, kezdte Csúnya. Most jövök a füstös város felől; de útközben mindenütt időznöm kellett a «szabadoknál», hogy az eseményt elmondhassam nekik. A «szabadok» viszik a hírt tovább. Azóta ezren, meg ezren tudják!...

- Mit izgatsz? Azt hiszed, találós mesékre vágyom? Beszélj valahára!

- Tudod-e, ki van erre útban, Ravasz? A király! A király jön! hallod-e?! Én láttam. A füstös városból, nagy tűz közepéből indúlt el. Vele volt a Csíkos fojtogató is, akiről a vándormadarak mesélgetnek, amikor a tengerentúlról visszajönnek. Sietek tovább, hogy híreszteljem a nagy ujságot, mert már hajnalodik s én nem állom a napot.

Ellibegett.

A vén róka utána bámúlt. - Csúnya megbolondúlt, gondolta magában s tovább akart vonúlni a gazosba. De bús víjjogás állította meg. Az alig derengő égen nesztelen szárnycsapással repült át Rém , a kósza fülesbagoly.

- Jújj-ju-újj! rikoltotta, ide füleljetek, akik hallhatjátok: - legyetek készen és gyülekezzetek! - Jön a király !... A berber oroszlán jön! A legendák hőse útban van hozzátok, «szabadok!» - A Csíkos fojtogató jár nyomában!

A «szabadok», az erdő és mező vad lakosai, megrendülve, félelemmel és büszkeséggel hallották a hírt. A király jön!... Akiről csak a világlátott szárnyasok tudnak bizonyosat.

A bagoly megült egy fán s onnan sírta tele a környéket a maga csudálkozásával: «jújj-ju-hujj-újj!»

A hajnalpír első sávja látszott keleten. Az erdő megmozdúlt. Deli , a legformásabb bakőz, réműlten vágtatott be a vágásból a szálerdőbe s útban találta Daliást , az erdők díszét, a kormosnyakú szarvasbikát.

- Hallottad, bátya? kérdezte szepegve. Jaj nekünk!

Az agancsos úr lehajtotta a fejét s agancsa szemágával megtépte a gyepet.

- Nem jó világ készűl, - bőgte sejtelmesen.

Nemsokára egy sólyom jött, gyors szárnyalással. Daliás rákiáltott: - Hej, Villám , te is láttad?

A sólyom már a messzeségből szólt vissza: - Én ne láttam volna? Hisz’ nekem parancsolta meg, hogy hirdessem a «szabadoknak» az érkezését; Csúnya meg Rém már kiállottak a szolgálatból.

A nagy hegyek közt dörmögve csóválta fejét a hírre Barlangi , a medve. - Kullogó , a szürke farkas, lába közé csapta a farkát, úgy szimatolta, merről jöhet a király. Fürge , a mókus, egy madárfészket rongált meg s aközben így szólott:

- Nagyon kíváncsi vagyok magam is; de nekem ugyan mindegy. A király nekem se nem használhat, se nem árthat.

Vitéz , a kőszáli sas, örömujjongva süvített fel a felhőkig.

- Jön a barátom! a kollégám! Csakugyan jön! Látom innen! Ó, mily hatalmas, sötét sörénye van! Gyönyörű! felséges!

Hóhér , a hiúzok vénje, elnyújtódzott egy vastag fa ágán s minden neszre figyelt.

- Kedves rokonaimat szívesen kell látnunk, szólott le Barlanginak, némi pöffeszkedéssel. S magában ezt gondolta: - Ha a királynak udvara lesz, ezek közűl az otrombák közűl egyesegyedűl engem tehet meg adjutánsának. Ha eddig nemes voltam, ezután mágnás leszek.

Az erdő széléről ebben a pillanatban rémítő ordítás hallatszott. Mintha az ég összeroppant volna s lezuhant volna a törékeny földre. Mintha a föld megnyílt volna s a közepéből menydörgés bömbölt volna ki. Zúgó, visszhangos, mély hördűlésben végződött a mindent megfélemlítő hang.

A «szabadok» valamennyien összerázkódtak, megremegtek. Agyarasnak minden sörtéje tüskévé meredt, úgy fujt a völgy fenekén, sáros vackában. Kampós a hegyszakadékok közé rohant, s a többi zerge veszett futással követte vezérét. Vak koldús , aki a föld alatt lakott a mezőn, meglökte vakondtársát: ne moccanj! súgta neki halkan, földrengés van!

A király hatalmas szava végigdörgött az erdőn.

- Ide hallgassatok «szabadok»! Én vagyok itt, a király! Messziről jövök! A tüzes homok hazájából! Fogoly voltam, de most szabad vagyok! Színről-színre láttok! Elvárom tőletek a teljes hódolatot! Reszkessen, aki késik!...

A «szabadok» közt izgatott lótás-futás támadt.

Az egész környékből siettek a nagy közgyűlésre. A Komor-hegy lábánál volt egy nyilt térség, amelyet árnyékos ősfák környeztek. A fák alja tiszta volt, mintha el lett volna onnan söpörve a gaz. A félkörben futó térségen pázsit zöldelt. A nagy fákkal szemben meredek sziklafal emelkedett, amelyen csak a pillangómadár tudott megkapaszkodni. A sziklafal alján, bokrokkal födött odúban lakott Barlangi . Messze, az ország határáig, ő volt a legerősebb, leghatalmasabb a «szabadok» közt; őt illette tehát a helytartó rangja. A gyűléseken ő mondta ki az utólsó szót «a király nevében», aki a forró homok hazájában lakik.

Csöndes, aggódó dörmögéssel ügetett most a helytartó a gyűlés tere felé. Útközben folyvást elfojtott hangon kiabálta:

- Siessetek, «szabadok», siessetek! Ott legyen mindenki! A fiskálist, Ravaszt, sürgősen hívjátok! Deli vágtasson érte gyorsan!... Hol van Gyász , a félszemű holló? Keringjen a Komorszikla fölött, hogy a járatlan «szabadok» meglássák az irányt.

A völgy mentén, a berekből, a király dörgő, visszhangos felhörrenése hallatszott. A «szabadok» egymást biztatták: siessünk! siessünk!

Nemsokára ott volt a környékről mindenki, a Komorszikla tövénél.

Kullogó féltucat farkast vezetett. Köztük volt Ordas is, aki amiatt tett szert hírre, mert az emberlakta tájékon legjobban kiösmerte magát. Mellette nyugtalankodott Csikasz , akit a farkasok mint jeles cselszövőt emlegettek. Menydörgőt , a vadászt, ő csalta be egyszer az ingoványba; majd hogy ott nem veszett akkor a «szabadok» e legfélelmesebb ellensége. A szarvasok és őzek külön csoportban jöttek, de azután egymás mellett helyezkedtek el. Amazokat Matróna vezette, az idős asszonyság. Daliás , a barnanyakú bika zárta be a menetet.

Az őzek élén Csellenő lépdelt, a hajdan csinos suta, akit a fiatal őz-suták követtek; Deli éppúgy hátúl volt, mint koronás rokona, Daliás.

A többi «szabad» egyenkint szállingózott. Előbújt a bozótból Félénk is, az ébrenalvó nyúl; megjött csakhamar Vérszopó , a nyestek e kóborló kalandora: azután Lomha , a csíkosfejü borz; továbbá Bujdosó , a kecses menyétke. Aki csak tudott a dologról, mind-mind.

Barlangi sietve foglalta el elnöki helyét a sziklafal mellett, egy kopott gránittömbön.

- Szabadok! - kezdte mondókáját - már mindnyájan tudjátok mily öröm ért bennünket!

- Mily gyász! kiáltott közbe Robaj , a Daliás öccse, akiben sok volt az ellenzéki szellem.

A «szabadok» közt mozgás támadt. Ahány kérődző, az mind helyeslőleg dobogott csülkével, sőt Agyaras is nagyot röffenve mondta: úgy van!

De a farkasok közönyösek maradtak; Hóhér pedig, a hiúz, egyszerűen elnevette magát. Ő tudta, hogy hiába a panasz; úgy van és úgy lesz minden, ahogy a hatalom akarja.

Barlangi dorgálólag csóválta a fejét s csöndet intett.

- A király megjött, mondta, s alázattal hajtotta meg magát. A király mindnyájunknál erősebb, tehát ő az úr. Neki ellenszegülni kész romlás.

E pillanatban érkezett meg Ravasz, a fiskális. Farkát zászlóként tartotta a magasba; így jelezte, hogy szót kér.

- Halljuk Ravaszt! kiabálták a kérődzők, akiken legjobban erőt vett az izgatottság. Érezték szegények, hogy minden tervezgetésre nekik kell legjobban ügyelniök, mert könnyen ők húzzák majd a rövidebbet.

A fiskális keskeny pofáján gyönge mosoly jelent meg. - Azt hiszem, jó eszmém van, szólott s körüljáratta tekintetét. Mindenki kíváncsian figyelt.

- A királyhoz hódoló küldöttség menjen, ez elkerülhetetlen. A küldöttség azután alázattal esedezzék a Felség szine előtt, hogy fogadja el a «szabadoktól» egyenes adóba az ember tulajdonát.

Egy pillanatig csend volt. A «szabadok» összenéztek.

- Igen, folytatta a fiskális, jól mondtam: az ember tulajdonát. Ha a király, aki hatalmas és roppant erejű, beéri a szelíd nyájakkal, csordákkal, az ember barmaival: akkor mi tovább is békén juthatunk megszokott zsákmányunkhoz itt kint.

A kérődzők a szelíd nyájak emlegetésére már-már örömujjongásban törtek ki; de most megértették, hogy rájok nézve a legjobb esetben is csak a status quo állhat fenn. Kedvetlenül hallgattak; a bikák és bakok agancsukat és kampójokat ütögették a fák derekához, ami nálok az elégedetlenség jele volt. Hóhér megint kacagott erre a látványra.

A farkasok ellenben üvölteni kezdtek örömükben. A rókák tetszéssel vakkantottak. Gyász , az őrholló, jóváhagyólag korrogott.

Barlangi feltette a kérdést: - «Szabadok» elfogadjátok-e az ügyvéd indítványát?

A ragadozók mind egyszerre morogták: el! el! A kis Bújdosó, az apró menyétke, bukfencet vetett, úgy nyávogta: hogyne, hogyne!

- Tiltakozunk! kiáltotta Robaj. Mi szarvasok, őzek és zergék, külön feliratot nyújtunk be a Felségnek s igazságot kérünk, hogy a «szabadok» egyáltalában ne bánthassák egymást.

- Ne bizony! makogta Félénk, nagy szerényen.

Barlangi tanácstalanúl vakarta a fülét. A királynak nem fog tetszeni ez a pártoskodás. Legjobb lenne, ha azzal lehetne dicsekedni, hogy íme mindenki kormánypárti.

Ravasz megvárta, hogy kissé csillapodjék a zaj s ekkor így szólt:

- Miattunk ám nyujtsátok be a külön feliratot. De magatokból álljon a küldöttség. Ajánlom, hogy mindjárt a legkövérebbek vigyék, hogy a király, aki már bizonyosan éhes -

Itt megállt s gonosz vigyorgással élvezte a kérődzők megrettenését.

- Nos, ki vállalkozik? kérdezte, alig bírva visszafojtani kacagását.

A kérődzők hallgattak. Robaj Daliást lökdöste:

- Szólj már, no! - Daliás visszalökte: - Az indítványt te tetted, tied a felelősség.

Barlangi kimondta a határozatot:

- A «szabadok» elfogadják a fiskális indítványát!

Mindjárt ki is nevezte a küldöttség tagjait.

Először is illett, hogy ő maga, a helytartó, legyen a vezető. Ott kellett azután lenni a Felség rokonának, Hóhérnak. A fiskálist, akinek válságos percekben leghuncutabbúl járt az esze, kihagyni nem lehetett. Hátul sorakozhat a loyális nép, aki akar, mind.

Amíg Barlangi beszélt, a kérődzők lassankint elosontak. Még a nép közt sem lehettek biztonságban; addig legalább nem, amíg a király az adóbehajtás módjáról nem nyilatkozik.

- Gyerünk, súgta Matróna a szomszédjának. A szomszéd tovább adta a jelszót s a szarvasok közűl csakhamar senki sem volt a gyűlés helyén.

A küldöttség hirtelenében összeállott. Mögötte kullogtak a nép szerepére vállalkozók. Barlangi előre tötyögött s éppen jelt akart adni az indulásra, amikor szétnyílt előttök az a bozót, ahonnan Félénk ide jött volt, s egy hatalmas, csudásan szép alak lépett a gyepre, puhán, könnyedén.

- A Csíkos fojtogató! bőgte Barlangi, megdöbbenve.

A rabló-szabadok szőrükborzoltan ismételték: - A Csíkos fojtogató!...

A Csíkos fojtogató, Bengália borzalmasan remek szülötte csöndesen mozgatta farka végét, ami nála kellemes izgalom jele volt. Sárgásvörös szőrét fényes fekete csíkok barázdálták; gerincét kissé meghajlította; tekintetében kiváncsiságot és hajlamot az erőszakosságra lehetett felfedezni.

Ámbár nem mutatott nyilt ellenséges indulatot, a «szabadok» sejtelmesen és ösztönszerűleg találták ki, hogy ebben a kiszámíthatatlan lényben sohasem bízhatnak igazán.

Kínos másodperc következett, amely alatt a gyűlés után még együtt maradt «szabadok» azon tanakodtak, merre ugorhatnának el szükség esetén legbiztosabban a Csíkos fojtogató szomszédságából.

A fiskális, Ravasz , aki rendszerint mindnyájok helyett szokott gondolkodni, e zavart pillanatban hirtelen előlépett, amire Barlangi megkönnyebbülten nyögött egyet. Az ő helytartói feladata lett volna most a szónoklás s a dolgok intézése. Csakhogy az ilyesmihez sem sokat értett, minthogy eddigelé alig kellett magát a beszéd művészetével megerőltetnie. Legfeljebb ő hozzá szónokoltak a «szabadok», s neki nem volt sokkal több dolga, minthogy ahol éppen eszébe jutott, ott beledörmögjön a mások beszédébe.

Ravasz ellenben művésze volt a szónak, sőt ékes dikciói közben arra is ráért, hogy titkos gondolatokat szúrjon hatásos mondásai közé, a maga külön mulatságára. Az ilyen zárjel közé ékelt gondolatokban volt tulajdonképen igazi őszinte véleménye, amit nyiltan nem hangoztathatott.

Most így vágta ki a rezet:

- Fenséges hercegnő! erdők és berkek hatalmas úrasszonya! vérrel öntözött kaktuszvirág! (Puskagolyóra méltó bestia!) Fogadd mindnyájunk hódolatát! Ime, tied itt a legsűrűbb bozót, s a síkság hűs nádasai neked kínálnak enyhhelyet. (Hogy pihennél mielőbb a nyűvek gyomrában.) Az erdő tele van kérődzővel s a rónán az ember számtalan barma legel. Mind arra valók, hogy örömödet lásd bennök és beteljél velök. (Fuladj meg az első falaton, amelyet lenyelsz.) Itthon vagy nálunk, akik csudálunk, és hódolunk neked! A szabadok téged kérnek fel, mint a király rokonát és régi barátnéját: vezesd őket a Felség elé. (Hátha összekaptok és megeszitek egymást!) A te magas pártfogásod a mi legnagyobb jutalmunk hűségünkért, amivel irántatok, hatalmasok iránt, a tengeren innen is mindig viseltettünk!

Ravasz meglengette magasba emelt farkát, ami jel volt a tüntetésre.

A «szabadok» (csupa ragadozó volt együtt, a többi már elillant), üvöltve, bőgve, nyávogva, ordítva helyeselték ezt az indítványt.

De hirtelen elhallgattatta őket egy különös ümmögő, borjubőgéshez hasonló hang, aminőt még sohasem hallottak s amitől meredezni kezdett gerincökön a szőr.

Bengália díszének, a «vérrel öntözött kaktuszvirágnak» halk bődülete volt az. Ezt fejezte ki: - «Jó, jó, meglássuk, most éppen tűrhetően jókedvemben vagyok, nem haragszom.»

- Követünk hercegnő! kiáltotta Barlangi lelkesedve.

A Csíkos fojtogató fölényes nyugalommal kérdezte: - Messze van a király?

- Amott lent vár bennünket a vadkomló sűrűjében. Hisz’vele jöttél, felelt Hóhér, kissé csudálkozva ezen a kérdésen.

A «hercegnő» féloldalt nézett rá: - Igen, mondta odavetve, vele indúltam el; de az imént egy kis vadászatot rögtönöztem s elmaradtam tőle.

Ravasz figyelemmel nézte s felfedezte, hogy véres a bajúsza.

- Hamar elkezdted, pokolbélű, - gondolta magában, de fennhangon így szólott:

- Boldogok vagyunk, ha a hercegnő jól reggelizett nálunk.

A Csíkos fojtogató kegyesen mosolygott, megfordúlt, s nyugodt lépésekkel indúlt a vadkomlósűrűség felé.

Hóhér rögtön mögéje szökött. Mindenkép tüntetni akart a rokonsággal.

Utána lépdelt Barlangi, aki abbeli féltében, hogy bakot lő, egyre integetett Ravasznak, hogy csak közel maradjon.

A farkasok egy csoportba verődtek; hátul szökdelt Vérszopó a nyest, Bujdosó a menyét és Álnok a vadmacska, akitől azt kérdezte Ravasz az imént: - Hát te nem tartod a nagy rokonságot, hékás? Erre Álnok tüntetően maradt hátra. (Úgyis kinevetnének, gondolta; így legalább mutatom, hogy nem töröm magamat rang után.)

A Csíkos fojtogató a legsűrűbb vadkomló-szövedék előtt állott meg. Onnan áradt szét a király félreösmerhetetlen illata. A küldöttség némán és kíváncsian szimatolt.

Bengália gyöngye eközben csudálatos változáson ment át. Szeme lángolt s minden izmán önkénytelen rángás szaladt végig. Elbődűlt.

A bozótból rögtön rá mély, erős hördülés harsant fel. A környék szinte reszketett bele.

A tigris felelt a borzasztó hangnak. Visszhangos és mégis elfojtott, félig torokban maradt bőgés volt az. A király ujra, meg ujra felhörrent. Az erdőt nagy messzeségben járta be ez a szokatlan, lármás üzengetés, amitől a kérődzők holtra ijedve, céltalanúl vágtattak ide-oda.

A ragadozók pedig meg-megrázták a fejöket, mintha a riasztó hangokat akarták volna a fülökből kirázni.

Azután megmozdúlt a vadkomló-szövedék s egy kormos sörényű, felséges kiállású hős jelent meg a «szabadok» előtt.

Ha Ravasz nem tér észre, elmaradt volna a «spontán tüntetés», annyira meg volt hatva az egész társaság. A Csíkos fojtogató az egyetlen volt, aki nem félt, ő neki tehát semmi különös oka sem volt arra, hogy éljenezzen. Amint a «hozsanna» lecsillapúlt, megszólalt a tigris:

- Király, a parasztok a talpadat óhajtanák nyalni, tartsd oda nekik, kérlek. Azután vesd ki az adót, mert amint láthatod, elég jó húsban vannak, telik tőlök.

Ennyi volt egész szónoklata. A szabadok rémülten éljenezték meg érte.

A berber oroszlán végignézett a gyülekezeten, amely alázkodva sunyított előtte. Hóhér azon igyekezett, hogy a tigris kegyeltjének lássék s egészen melléje furakodott a hercegnőnek, aki tolakodását most észre sem vette. Az oroszlán háromszor hörrentett s azután kimondta a törvényt:

- Ti, szabad parasztok, nekem rabszolgáim, érezni fogjátok kegyelmemet! Az uralkodás az enyém, az engedelmesség a tietek. A zsákmány közös; de az oroszlánrész persze az oroszláné. Ami marad, abból először a tigris lakik jól. Ő rokonom, rá tehát nem szól az osztozás törvénye. Különben akinek panasza van, a hercegnő útján juttassa hozzám. Apró-cseprő bajokkal nem bíbelődöm, tudjátok meg! Arra való a lakájom, aki helytartónak nevezi magát. Ha szót fogadtok, boldogúl élhettek. Eddig egymás közt veszekedtetek; ezentúl csend és békesség lesz itt, fogadom. Oszoljatok!!

A «szabadok» úgy szétfutottak erre a szóra, hogy Villám, a sólyom, aki egy ágról nézte a tisztelgést, irigyelni kezdte gyorsaságukat.

A tigris egyedűl maradt az oroszlánnal.

Szultán, a nagy és hatalmas, önkénytelen kedvteléssel nézte a csudásan szép óriás macskát, amely majdnem egyenlő rangban volt vele. Hízelgésnek vette, hogy a hercegnő maga vezette ide a «szabadokat»; barátságosan szólította meg:

- Zulejka!

- Mit óhajt a király? kérdezte a Csíkos fojtogató, inkább kíváncsian, semmint alázattal.

- A nap itt mégsem elég forró, mondta Szultán elgondolkodva. Mi másformát ösmerünk.

- Ó, én beérem vele. Bengália nem a Szahara, felelt a tigris jókedvűen.

- Igaz, ümmögött a király. Te más világrész szülötte vagy. Nekem is vannak ott testvéreim, mondják.

- Nem oly hatalmasok, mint te. Hozzád képest satnyák. Sárga a sörényök és ritka. Soknak nincs is. Az igazi király te vagy és te maradsz.

Szultán büszkén emelte fel a fejét. Tetszett neki a magasztaló beszéd. - Megengedem, mondta, hogy itt maradj mellettem. Együtt vadászhatunk, ha már ilyen közössé vált a sorsunk.

A „hercegnő» lassan rázta meg a fejét.

- Nem lehet az, király. Az én hazám nem a te világod. Az én mulatságom nem a te örömed. Én elcsúszom a nádasba, amely emlékeztet a bambuszerdőkre. Én lopódzva és nesz nélkűl járok, mint a leskelődő halál, és ahol ma öltem, onnan holnapra eltűnöm, mert gyönyör nekem a titokzatosság; holott te nyilt vagy s felordítod az alvó csöndességet, mielőtt zsarnoki utadra elindúlsz. És ha mi egyszer ugyanarra a zsákmányra vetnők magunkat, mi lenne? Én tán gyengébb vagyok, de még náladnál is jobban elvakúlok haragomban.

Hirtelen elhallgatott és kinyújtotta borzasztó karmait, amelyek hegyes, vastag szögekként mélyedtek bele a talajba: azután kivicsorította a fogát, hátracsapta a fülét, torkát kitátotta, szeme zöld fényben izzott. Sziszegő, tüsszögő hangot hallatott hozzá.

Szultánra is átragadt valami ebből a hirtelen támadt dühből. Hörögni kezdett s vágyat érzett rá, hogy meglegyintse vakmerő rokonát.

- Látod! mondta a tigris meghunyászkodva. Még a puszta gondolat is elég, hogy ellenségekké tegyen bennünket.

A király röstelkedve hallgatott.

- Megyek már, Szultán, szólt Zulejka. Megyek a magam külön útján. Szomjúságot érzek, amilyet még soha. Vérre szomjazom; édes vérre, minő a nyájak és erdei vadak ereiben nincsen. Kóstoltam valamit, amitől állandó részegségben vagyok. Emlékszel-e a szerecsenre? Abdullah alattam vonaglott és én a nagy tűzben is alig bírtam ott hagyni, annyira új gyönyör volt nekem az embervér. Megyek király; utaink elválnak! Minél vadabb, elhagyottabb helyeken barangolsz majd, annál bizonyosabban tudhatod, hogy messzire vagy tőlem. Én elbujdosom az árnyékos vágások mentén a falvak irányába. Én csöndes éjszakákon megkeresem a pásztort a nyája mellett. Állandó tanyám nem lesz. A dzsungle más volt; - rajtam kívűl más úr ott nem lehetett. De ez a föld ahhoz képest szelíd és népes. Még a hegyszakadékba is elhallatszott ma a hajnali harangszó. A lápok útvesztőiben érezném magamat legbiztosabban. A hűs mocsárviz elmossa, befödi a nyomot. Üdvözöllek, király! Ha néha az éji csöndben a nádas környékére tévedsz, ordíts: hadd tudjam, merre jársz.

Megfordúlt s nesztelenűl kullogott be a sűrűségbe. A király magára maradt.

A nap már jól fenn volt s a madarak zenéje köszöntötte az édes, illatos reggelt.

A király körül aranyos legyek dongtak, mintha biztatták volna, hogy mozdúljon már, kerítsen magának reggelit, mert sokára lesz, amikor a ragadozó szabadok ebédelni szoktak.

Mindenütt jelentkezett az élet élénksége.

Gerlice gurrogott és galamb búgott. Az örvösök egymásnak mondogatták: «ohó-hahó! jó, jó itt!» A rigók kíváncsian röpködtek át a király bokra fölött s csacsogva kérdezgették: «kicsoda? micsoda?»

A berber nagyúr pedig azalatt elnézett a messzeségbe s a szeme megakadt egy felhőfoszlányon, amely akadály nélkül úszott a végtelenség útján és rózsaszínű volt a nap csókjától.

Ez itt most már valóságosan a szabadság; de az igazi korlátlanság mégis csak azé a felhőé. Ki tudja, merre megy, hol olvad fel égi könyharmattá? Talán belefoszlik az útjába eső viharfelhőkbe, úgy múlik el; talán eljut a szelek szárnyán a tengerentúlra, ahol tüzet áraszt a nap és perzsel a levegő.

Ott lopakodik a szomjas gazella este a folyóhoz. Előre nyújtott nyakkal, szimatolva, merőn figyelő tekintettel, vékony lábát lepkekönnyűséggel rakva maga elé, közeledik az üdítő hullámhoz. Remegve lesi folyvást, nem mozdúl-e, nem zizeg-e a magas sűrű fű. Jaj neki, ha csak egy másodpercre is vigyázatlan.

A folyó zátonyain a vizimadarak ezre hűsöl. Néha felriadnak, éktelen zsivajt csapnak, zűrzavarosan keringenek, elkeverednek, meg ujra különválnak s leereszkednek a puha fövényre, ahol egyesegyedűl övék a világ.

Az este sötét és hirtelen olvad az éjszakába, amely hűvös, és titkos bűnökkel terhes.

Vérszag terjed a sűrűségből és csontok ropogása hallik.

A halk neszt, amit a tovacsúszó kígyó okoz, riadt kiáltás, halálhörgés feledteti.

Surranó árnyak találkoznak.

Fénylik a szemök, mint a foszfor. Azok az éj kalandorai.

Köztök az első: az oroszlán, a király.

Cézár utai.

Az első, aki a cirkuszból menekült, a gorilla volt.

Már mondtuk, hogy amint szabadon érezte magát, acélizmaival felkapaszkodott a cirkusz fedelének a szelelő nyílásáig, amelyet embernagyságú ajtóval szoktak befödni. A lyuk éppen nyitva volt. Cézár kisurrant rajta s a következő pillanatban ott ült a tetőn, ahová gyönyörüen sütött a holdvilág.

Hatalmas fekete alakja, mint valami borzalmas kísértet árnyéka, rajzolódott a deszkatetőzetre. Ösztönszerűleg érezte, hogy ezen a nagyon is nyílt térségen nem sokáig időzhet. Összezsugorodva vizsgálgatta a környéket; gyors tekintettel nézdegélt körűl.

A cirkusz környékén magas fák voltak; de azokat innen, ugorva elérni, még az ő drót-inai rugalmasságának sem adatott.

Pedig sietnie kellett, mert odalent különös zaj támadt, ami nyugtalanította. Füstszag csapta meg az orrát, pedig a füsttől borzadott. A manége-ben a lovak kétségbeesetten, vadul horkoltak. A cirkusz környékén ijedt emberek szaladgáltak.

Cézár izgatott volt. Még nem tudta: féljen-e, vagy hirtelen haragjának engedje át magát. Elszántan indúlt meg: dübörögve rohant le a tető széléig s onnan egy roppant ugrással a legközelebb álló vén platánfa kinyúló ága felé röpűlt.

Elérte ugyan, de az ág gyönge volt s nem bírta meg sulyát. A gorilla ordítva, röfögve zuhant le nehány ember közé, akiket a vészlárma csalogatott oda.

Az emberek holtra ijedtek és kiáltozva rohantak el, amikor eléjök toppant a csúf fekete rém, amely kétszer akkora volt, mint közűlök akár a legnagyobb.

- Az ördög! az ördög! üvöltötték, és fejjel mentek neki mindennek, ami útjokba esett.

Egyikök belebukott a szemét-gödörbe és onnan rikácsolt ki, mintha nyúznák.

Egy vén asszony, aki nem bírt futni, térdre esett a gorilla előtt és összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne vigye el.

A nagy majom ettől ugyancsak megrettent. Feltámadó dühe egy pillanat alatt elmúlt. Röfögve vágta magát a földhöz s négykézláb igyekezett a fák közé. Amíg a vén asszony siránkozását hallotta, meg sem állott.

Végre a facsoport szélén visszafordúlt. Mögötte egyre nőtt a zaj. Azt kiállani nem lehetett. A cirkusz már lángban állt. Cézár hallotta a súlyos ütéseket, amint Wasziljew a cirkusz deszkafalát döngette. Azután megint nagy sikoltozás támadt, még nagyobb, mint aminőnek ő volt oka az imént. Hallotta a Szultán erős felhörrenését, ami a többi zajból hatalmasan vált ki. Idegei nem bírták ezt a rettenetes felfordúlást. Vaktában rohant arra, amerre aránylag legkevésbé volt világos az éj. Minduntalan emberekkel találkozott, akik ordítva menekűltek előle. Egy szerencsétlen flótás nagy ijedtében végighúzott rajta; azt Cézár fogvicsorgatva ragadta meg s úgy csapta földhöz, hogy mindjárt megnémúlt. Jó, hogy bele nem halt. Amerre bokor, vagy fa volt, arra húzódott a gorilla a folytonos zaj elől.

Minden jól lett volna, ha tűzoltók nem jönnek. Borzasztó robajjal, sipolással, égő fáklyákkal siettek a tűzhöz. Cézár ettől tökéletesen megbolondúlt. Vak dühe megtízszereződött. Nem bánta, akármi lesz is; úgy tett, mint valaha az amerikai prerik bősz bivalybikája, amely bömbölve állott a vasuti sínek közé s megszegett nyakkal, kormos homlokát előre tolva, várta a trüszögő-pöfögő mozdonyt, hogy letaszítsa a sínről.

Ő is nekiment az uj lárma forrásának. Már se látott, se hallott. Bőgött és roppant öklével hatalmas mellét verte. Igy jelezte, hogy kész harcra kelni az egész világgal.

Rohant a vágtató tűzoltó-szekerek felé, de azok elsurrantak mellette. Az utólsót mégis útban érte; arra felugrott, ahogy a cirkuszbeli akrobata-jockey szokott a vágtató lóra felpattanni.

A szegény tűzoltók hanyatt estek s legurúltak; Cézár bömbölt; a lovak már nem is vágtattak, hanem ragadtak; a vörös fény, amitől a gorilla annyira irtózott, megint közeledett. Oda a nagy majom nem kívánkozott vissza.

Mit tehetett mást, megint csak ledobta magát a földre, s elkezdett tötyögve futni. Beletévedt holmi zúgutcákba. Lihegve, dühöngve csatangolta végig az egyiket, azután a másikat; az emberek jajgatva bújtak el előle, s amint elhaladt, messziről kisérgették, úgy csudálták.

A tömeg egyre nagyobb lett mögötte, s ennélfogva nőtt a zaj is, amitől Cézár mindenáron szabadúlni akart. Valahol egy földszinti ablakból kinézett egy úr. A gorilla nem ismerte meg a mozdúlatlan alakban az embert: felszökött hozzá. Az úr szunyókált volt s amint az idegen alak mellette termett, elordította magát: «betörő!» Cézár megijedt a váratlan üvöltéstől s jót csapott az úr tarkójára. «Gyilkos!!» rikoltotta a megrettent férfiú s ájultan bukott ki az ablakból az utca kövezetére.

A zajra a belső szobából berohant valaki. Az ajtónyílásra Cézár figyelmes lett; rést látott s arra inalt. A riadozó házbeliek közt csakhamar a folyosóra jutott. Onnan az udvarra, az udvarról a kertbe, azután a falon át egy másik csöndes utcába, ahol egy lélek sem mozdúlt.

Ki írhatná le kalandjait, amig végül, folyvást a csöndesebb irányban haladva, kijutott a nagy város tömkelegéből?

Csak arra mindig, amerre búvóhely volt; ahol fa és bozót kínált rejtőző helyet.

A síkon nagy kerülővel távolodott el a zajos várostól; nem tudta magát tájékozni; tajtékzott mérgében s a füvet tépte; a bokrokat kirángatta a földből.

Amint pitymallott, egy dombtetőn megpihent.

A szürkület minden irányban magasba nyúló barnaságot mutatott az ég alján. Cézár bámészkodva nézte az égtájakat.

- Csak tudnám, merre találok erdőt! röfögte lehangoltan.

Alighogy kimondta, vékonyka hang szólalt meg fölötte:

- Különös idegen, én megmondhatom neked.

Cézár csudálkozva pislogott felfelé, de még az ő éles szeme is alig tudta felfedezni, honnan jön az alig hallható hang.

- Ki vagy? mit akarsz? röfögte meglepetten és majd kinézte a szemét.

- Én Förtelmes vagyok, a kis Förtelmes. Testvére vagyok Csúnyának, a szárnyas egerek vezérének. Ő küldött utánad, mert látta, amikor a lármás városból menekültél.

- «Az az otromba állat el fog tévedni», - mondta nekem, - «menj csak és amikor szüksége lesz rá, igazítsd útba.»

Cézár kellemes, lágy legyezgetést érzett a feje fölött; most már jól látta a kis szárnyasegeret, amely könnyed, csapongó fordúlatokkal libegte körűl.

- Mit? otromba állat!? rivalgott ingerülten, majd adok én nektek!

- Nem adhatsz nekünk, te különös idegen, mert nagyon fürgék és ügyesek vagyunk. Lásd, majd hogy a füledbe nem bujok, mégsem tudsz megfogni.

Cézár haragosan suhintott oda, ahol a kis Förtelmes röpködött s jól nyakoncsapta maga-magát.

- Látod? mondta a Csúnya öccse, káröröm nélkűl. Ne próbálgass ilyet, úgyis hiába. Csak nem kívánnád, hogy te kapd a szépségdíjat? Azután hálátlan is vagy, mert én útba akarlak igazítani. Nélkülem itt virrad rád a nap; látom, hogy csak bámúlod az eget, de nem tudod: a sötétlő hegyek közül melyik igazi, melyik felhő.

- Hát melyik az igazi? dörmögte a gorilla lecsillapodva.

- Gyere csak utánam. Az orrod előtt szállok mindenütt. Egy kicsit úsznod is kell, talán csak értesz hozzá.

Cézár vállat vont. Hányszor úszta keresztűl a Kongót, Afrika őserdejének a közepén! Amikor a Dunához értek, mindjárt belegázolt. Hatalmas fekete testét úgy vitte a víz, mintha csónak lett volna.

Egy tutajos tót evezett lefelé a folyamon; a gorilla éppen a tutaj előtt emelkedett ki a vízből, mert kíváncsi volt erre a furcsa alkotmányra. Megragadta a tót evezőjét és farkasszemet nézett Szvatopluk hüledező ükunokájával.

A szegény tót rögtön kólikát kapott s a jó istent hívta. Mire a társa előkerült a tutaj túlsó végéről, Cézár már harminc ölnyire úszott tovább, keresztben a Dunán.

- Ott-ott! nyöszörgött az evezős tót, és halálsápadtan simítgatta sörteként meredező haját.

- Csojeto? csojeto? kíváncsiskodott az öregebbik, s jól hátba veregette a fiát, hogy térjen már magához.

A gorilla pedig szépen átúszta a nagy vizet s loholva igyekezett a túlsó parton a hegyek irányába, amelyek tetején már a hajnal pirkadásának a fénye kezdett derengeni.

Förtelmes egyre biztatta: - Siess, te különös idegen, siess! mindjárt reggel lesz s akkor én nekem nincs többé helyem idekint.

Amint Cézár az erdőt elérte, messziről erős, hörgő bődűlet csapta meg a fülét.

- Ohó, dünnyögte magában. Ez a király hangja. A király eszerint szintén kiszabadúlt; mi több: itt is van, az én erdőségemben.

Elkezdett röfögni örömében és ugyancsak döngette a mellét. Aztán hallgatta, hogy múlik el lassan a visszhangos bődűlés; hogyan távolodik a szokatlan, rettenetes hang. A király tovább igyekezett. Még messzebb, még beljebb, a rengeteg erdőbe.

- Hallottad, Förtelmes? kérdezte Cézár, és a kis szárnyasegeret kereste.

Biz’ az már sehol sem volt.

A gorilla magányát csak a tücskök cirpelése élénkítette; de az is úgy hangzott, mintha a föld alól, vagy valami odúból, de legalább is a száraz levelek alól szólana.

Cézár egyet gondolt s megindúlt maga is arra, amerről az oroszlán ordítását hallotta. Ott talán még komorabb a világ. A gorillának a legvadabb sűrűség kell; sokkalta vadabb még, mint az oroszlánnak.

Cézár nem érheti be bozóttal, fiatal sudarfával. Neki évezredes Mathuzálemek kellenek; igazi fa-mammutok, amelyeknek a felső ágai is vastagabbak az ember derekánál.

A gorilla ezek között a viharral dacoló ágak között lakik. Ott rakja meg a fészkét.

Cézár ugyan már régóta nem fél a meglepetésektől: hazájában közönyösen vetette meg a hátát valamely vastag fa aljához s úgy töltötte az éjt. Roppant ereje bátorrá és nyugodttá tette, jól tudta, hogy őt nem szokás megtámadni.

Még a párduc is kitért előle, ha véletlenűl találkozott vele. A nagy majommal nem lehet tréfálni. Az ember ősének csak az ember elméje hiányzik, hogy a királyságot magához ragadja az oroszlántól.

Cézár megmarkolt egy fiatal juharfát és gyökerestől kitépte a földből. Azzal indúlt neki a nagy erdőnek, arra, ahol az oroszlán bőgése megremegtette a környéket.

Zulejka szomjas.

A Csíkos fojtogató elvált a királytól, s azzal a csudálatosan lágy, nesztelen lépéssel indúlt lefelé a dombról, a távolban látszó ködös róna felé, amely csupán a fajtájabeliek sajátsága.

Hovatovább világosodott, s a berekben ugyancsak nagy csattogást, flótázást műveltek a rigók.

Tilulija , a sárgarigók hírneves dalnoka, jó darabon kisérte Bengália díszét; folyvást fölötte röpködött s gyönyörű csengő szóval adott kifejezést csudálkozásának:

- Ni, milyen ékes! ni, milyen tarka! mint a tulipán! mint a tulipán!

A berek madarai figyelmessé lettek s kíváncsian suhantak el a Csíkos fojtogató fölött, aki ügyet sem vetett rájok, úgy ereszkedett le a csalit között, mindaddig, amíg el nem érte az erdő szélét, ahol magas buja fűtenger következett.

Sűrű, pompás rejteket kínáló rozsvetés volt az; a tigris úgy csúszott bele, hogy alig kellett kissé kinyujtóznia, máris elborította a ringó tenger, ami nagy térségen hullámzott, innen kezdve.

Aki ezután a vetés különös mozgását látta volna, ugyancsak nagyot nézett volna.

A magas rozs kígyózó vonalban kezdett hullámzani; de nem felülről indúlt a hullám, ahogy a szél szokta támasztani, hanem alulról, mint a holt tengeren. Nem is egy irányban hajladozott a vetés, hanem össze-vissza lendűlt, s azután ingva-ringva elcsöndesedett; de már akkor tovább, távolabb, folytatása volt a hullámzásnak. Arra vonúlt-csúszott Zulejka, selyemsimasággal.

Végre kiért a nagy rétre, amely túl volt a vetésen s beszaladt a végtelen rónaságba.

Talpa itt szivacsos, szortyogó talajt érintett. A fű csodálatosan zöld volt és bársonyos. Millió meg millió gyémántcsöppel ragyogott rajta a harmat.

A vetés fölött pacsírta énekelt. Zulejka egy pillanatra odafordította a fejét. Ezek az édes hangok még az ő rideg és önző lényét is le tudták bilincselni.

A puha gyepen sunyítva lépdelt tova azután, arrafelé, ahol a távolban sötét vonala látszott a nádasnak.

Itt sok volt a rekettye-bokor: Zulejka azok fedezete alatt siklott egyre kiljebb, mind messzebbre az erdőségtől, amely lassankint olyannak látszott, mintha kékes zománccal lett volna befuttatva.

Az ilyen kékség már távolságot jelent. Zulejka a mocsár gyér virága közt lépegetett s egy-egy búcsúpillantást vetett vissza oda, ahol a királyt hagyta.

A királyhoz jobban is illik az a komor fenség, ami a kéklő hegyek közt, a csöndes erdő mélyében lakik. A király sem az igazi őserdőt kedveli ugyan, de kalandozásaiból azért szívesen tér be lombpalotái alá.

Itt ellenben a mocsár világa terűl. A napsütötte és mégis titokba burkolt lápé. Világos van, hogy egyetlen szúnyog se röpködhet láttatlanúl: és mégis barna árnyék bújkál a nád között, amely mintha örökké takargatna, leplezgetne valamit, amit nem szabad meglátni.

A nagy zsombik, amelyen át odáig lehet jutni, valóságos kaszamatákat rejt; mély útvonalakat, amelyek csigásan és kígyózva kanyarognak s amelyek útvesztőjében örök időkre el lehet tünnie a járatlannak.

A Csíkos fojtogató rászökött egy ilyen óriás zsombikra, s hatalmas, erős talpát átnyújtotta a másikra, amely emettől félölnyire emelkedett ki a mocsárból.

E pillanatban egy zöldfejű gácsér röpült ki a mocsár széléről s nagy hápogással szállt a nádas felé. A tigris követte tekintetével, de hirtelen elmúlt a gácsér iránt támadt érdeklődése. Más valamin akadt meg a szeme.

A nádas közt jókora rés volt, azon túl, talán ezer lépésnyiről, fehérlett valami a síkon.

A fehérség megmozdúlt s fejét lehajtogatva tett egy-egy lépést. Egy legelésző tehénke volt az.

Zulejka lelapúlt a zsombikon; félteste el sem fért rajta; hátulja lecsüngött a zsombik mély szakadékába. Mereven, feltámadó vágyával a gyilkolásnak, nézte a fehér állatot, amelytől nem messzire csakhamar megpillantott egy másodikat, meg egy harmadikat. Valószinűleg egy egész gulya legelt ott, csakhogy a többit eltakarta a nádas.

A tigris megnyalogatta a száját. Kurrogó, halk morgást hallatott, amely mintha a föld alól jött volna. Farka vége gyöngén, idegesen mozgott; fülét kétoldalt lesimította, mint a hant mögé rejtőzött macska, amely minden figyelmet el akar kerűlni.

Nem sokáig töprenkedett így. Egy gyors és ügyes mozdúlattal lecsúszott a zsombik árkába s ott egészen eltűnt. Most azután sikló, csúszó, véghetetlenül óvatos sietéssel indúlt meg a különös ösvényen; csalhatatlan ösztönére bízta, hogy el nem tér a helyes irányból.

Talpa folyvást a láp fekete sarában dagasztott s ez az egy igazán kellemetlen volt neki. Halkan szöszmötölve lépegetett; néha egy pillanatra megállt. Ilyenkor zöldesbarna piócák kapaszkodtak a lábába.

A zsombikon magas, érdes fű nőtt; rajta volt még a tavalyi aszat is. Az ilyen bokrétás zsombikpúp sokasága olyan, mintha fésűletlen borzas fej volna ezrével egymás mellett.

Gémek emelkedtek fel riogva a lappangó tigris elől. Azok már kint voltak a tocsogóban, a nádas szélén. A Csíkos fojtogató boldogan ereszkedett bele az ér vizébe, amelyen, alig ütve valamicske zajt, úszott el a nádas sűrűjébe. Ott a víz nem volt olyan mély, de a mozgás meg volt nehezítve. A náderdő nagyon is buján sűrűsödött, az idei nád még nem nőtt ki egészen; de a tavalyi is megvolt s e közt rendkívül keserves volt a tigris haladása.

Még a partról látott volt itt valahol lent egy csenevész fűzfát. Ahol az van, ott alkalmasint emelkedik a talaj. Lassan csörtetett keresztül a nádrengetegen; ezer meg ezer vizimadarat vert fel aközben.

Végre elérte a fűzfát, amely nem dombon volt, hanem egy eddigelé észrevehetetlen töltésen, amely belenyúlt a nádasba. Talán közlekedési vonal volt valaha; - vagy csak afféle gát, amit az árvíz ellen emeltek.

A tigris itt megpihent. Tekintetével bekalandozta a környéket. Megint csak ott állott meg a szeme, ahol a fehér gulya legelt a mocsár szélén.

Már teljesen kinappalodott s a mocsár szárnyas lakosságának a nagy mozgása megszűnt. A vadrucák egyesével-kettesével keringtek a nádas fölött, s kint, a parton, bíbicek libbentek ide-oda, messzire mutogatták fehér hónaljokat. Ahol a bíbicek futkostak, ott volt a gulya is. A Csíkos fojtogató szomjúságot érzett. Korán reggel már levágott volt egy gyönge őzgidát, de annak kevés volt a vére; - pedig a tigris legnagyobb gyönyöre, legédesebb tápláléka a vér, amire folyvást szomjazik.

Vér! vér! piros, csörgedező, felséges vér! - ez kell a tigrisnek. Érdes nyelve ez után eseng; - egész kegyetlen lénye szünetlenűl ezt sóvárogja, a megbolondító, a vakmerőségre ösztönző tikkadásig.

Most is ezt a szörnyű, égető vérszomjat érezte Bengália leánya. Szomjúságot a vérre, olyat, hogy attól a pokol gyúladt meg benne. De nem a gulya látása keltette ezt az égető, mardosó, legyőzhetetlen vágyat!...

Az éjjel, ezen az őrülteknek való, zajos, szabadságot kínáló, lángnyelvekkel sziszegő éjszakán, kóstolt valamit!... Vért! ami édesebb, zamatosabb, felségesebb volt minden egyéb vérnél: embervér volt az.

Az Abdullah vére!

Még a cirkuszégés borzalmai közt is megrészegedett attól a tigris. Ahhoz hasonlítható sóvárgással még nem tapadt szétmarcangolt tetemre szomjazó nyelvével.

Zulejka embervért ízlelt; pedig az a tigris, amely ebbe belekóstol, olyanná válik, mint a részeges, aki mindent feláldoz vak és leküzdhetetlen szenvedélyének.

Az emberhús puha és fehér, mint a fiatal galambé. A legvénebb tigris is bír vele, meg tudja emészteni. De az embervér, az maga a piros borral kevert cseppfolyós méz, amitől meg kell részegedni. Ha ezt kóstolta a tigris: más vágya nincsen többé, csak minél sűrűbben vissza-vissza térni a kéjes gyönyörhöz, az embervér-iváshoz.

Zulejkának minden porcikáján lázas borzongás futott végig, mert a gulya mellett, a gyepen, megpillantotta a heverésző pásztort.

Visszaemlékezett az Abdullah vérére és égető, fojtó szomjúság kezdte kínozni. Olyan szomjúság, aminőt eddig még sohasem érzett; torka bedagadt tőle s a tekintete zavarossá vált. Beleiben mintha csavar forgott volna, hogy összetépjen s kuszáljon ott mindent.

És ebben a kegyetlen tikkadásában mozdúlnia is alig lehetett. Sütött már a nap s a töltés gerince kiemelkedett a mocsárból. Aki azon most végigmerészkednék, azt a legbárgyúbb borjú is észrevenné.

Várnia kellett, kínosan, keservesen várnia. Ki tudja, meddig? Talán amig az éj sötétje ráborúl megint a tájra. A Csíkos fojtogató óvatosan csúszott le a töltés gazos oldalán a víz széléig és forró testét ott hűsítgette; - de a fejét folyvást kiemelte, hogy egy mozdúlatot se veszítsen el abból, ami amott történik.

A szél ő felőle lengedezett. A gulya vén bikája, egy feketenyakú szörny, fújva, tüsszögve, ümmögve fordúlt néhányszor a nádas irányába. Búgó, szakgatott bömbölésében ez volt:

- Érzek valamit, de nem tudom mit! Halálszag terjed, - vigyázzatok!

A pásztornak is feltűnt a szakadatlan morgás. - Talán farkas jár a nádasban, gondolta, s felemelkedett; nagyokat kurjantott a bika felé: - Kormos! ne hadd magadat!...

A vén bika belevágott első lábával a puha földbe s elkezdte maga mögé hajigálni a sarat.

Zulejka halkan nyávogott. Majd adnék én neked! gondolta Bengália szülötte. De ki törődik most veled? Ott a pásztor... a pásztor!... Embervérre vágyom; - szörnyen szomjazom embervérre!

Kinyújtózott, hatalmas talpát lefeszítette a töltés partjára, karmait bemélyesztette a puha talajba s azután lassan, ideges rángással húzta vissza megfeszített lábát maga felé. Ahol az éles, borzalmas karmok végig szántottak, ott hosszú, fekete barázdavonalak látszottak a gyepen. Ha valami érző, meleg, eleven test lett volna ott, csurgott volna már belőle a vér!...

A tigris halk neszt hallott a közelben. Villámgyorsan fordította arra a fejét.

Egy furcsa kis állatot pillantott meg a nádas szélén, a víz partján. Barnaszőrű, fehértorkú, laposfejű, eleven szemű, hosszúkás, alacsony állat volt. A farkát hanyagúl eresztette le a zöldes mocsárvízbe. Tekintete több kíváncsiságot árúlt el, semmint félelmet. Mereven nézett a tigris szeme közé s amint észrevette, hogy Zulejka látja, megszólalt:

- Már hallottam rólad, hercegnő. Jajongó , a sirály, elhozta híredet; ő neki a mező madarai beszélték, hogy itt vagy és erre jösz. Elmondták, hogy milyen gyönyörű és milyen félelmes vagy. A Csíkos fojtogató nem irgalmaz, - mondták, - jaj mindennek a síkon s a berekben. A mocsár lakói sincsenek tőle biztonságban. De én még sem félek tőled.

A tigris kíváncsi, kurrogó morgást hallatott.

- Nem félek, folytatta a furcsa állat, mert énbennem soha sem tehetnél kárt. Én úgy úszom a víz alatt, mint a hal, sőt még annál is jobban. Eltűnném, amint egy gyanús mozdúlatot tennél. Ha a vizen átúszni próbálnál: odalent, a hullámok között, meg is marhatnálak, s te nem jöhetnél utánam. Én vagyok Halvész , a vizek hóhéra: az ember vidrának hív engem.

- Tetszel nekem, kis szájhős, morogta Zulejka. Bátorságod megnyer. Nos, ha olyan nagyon itthon vagy itt, megengedem, hogy útbaigazíts; mert uj nekem ez a föld s ez a mocsár. Ah, hogy szomjazom. Halvész, ha tudnád! Vért ihatnám! Pedig nagyon sokára lesz még este, hogy belophassam a pásztort, az édesvérűt.

- A pásztorra éhezel? kérdezte Halvész felvillanyozva. Hisz’ ez dicső! Ő az én legnagyobb ellenségem, mert halász is ő ezen a környéken. Sokszor megrongáltam titokban elhelyezett varsáit, amikkel a pákászokat megkárosítja. Várj csak, tudok egy módot, hogy nem kell megvárnod az alkonyatot, mégis hozzájuthatsz.

- Ha megteszed, örök hálámra számíthatsz, kis gazember! ujjongott a tigris, aki alig bírta visszafojtani vágyát, hogy örömében fel ne bődüljön.

- Jól van, maradj itt s várj, kiáltotta a vidra.

A mocsárvíz gyöngén loccsant s Zulejka csak azt látta, hogy Halvész villámgyorsan síklik el az éren, abban az irányban, amerre a fehér gulya legelt.

Eltelhetett vagy tíz perc. A nap erősen sütött s a halászkák sírva-kercegve röpködtek egy pont fölött, a töltés beszögellésénél. Ott a szomjas tigris feküdt. Meglapúlt. Mintha nem is élt volna, oly mozdúlatlan volt. Várt-várt türelmesen, ahogy otthon a dsungelben megszokta. Bízott uj barátjában. Hisz a hóhérságban egy pályán voltak mind a ketten.

Valami zaj támadt odaát. A tigris figyelt. A pásztor kiabálva közeledett; kergetett valamit s a botját hajigálta utána. Zulejka megpillantotta Halvészt, amint sántaságot tettetve, nehézkesen futott a pásztor előtt. Egyenest a töltésnek tartottak.

A Csíkos fojtogató megértette kis ravasz büntársának a tervét. A pásztor elvakúltan fogja most kergetni egészen a gátig.

Mint a prédájához sunyin közelgő macska, elnyúlva sietett végig a tigris a töltés oldalán; lehúzódott, amennyire csak tudott. Fehér hasa a sarat érte. Szeme ördögi tűzben égett. Mintha két smaragdkő vált volna izzóvá szemüregeiben.

Halvész gyönyörűen csinálta a dolgát. Az alacsony zsombik közt bukdácsolt, úgy csalogatta az üldöző pásztort errébb-errébb. Már alig voltak néhány ölnyire a töltéstől.

Ekkor borzasztó bődűlés reszkettette meg a levegőt. A Csíkos fojtogató már nem bírt magával, rárohant a halálra vált, remegő emberre.

Ugyanaz a sikoltás, az a halálhörgés hallatszott, mint amikor Abdullaht vágta le Zulejka.

A gulya rémülten száguldott szanaszét. Csak Kormos, a vén bika, maradt egy helyben; dühösen morgott s maga mögé hányta a földet.

Zulejka kéjesen, gyönyörittasan, mohón ropogtatta a pásztor csontjait s szívta a vérét.

Még Halvész is borzadva nézte.

A levegő egyszerre vészsirámmal telt meg.

Ez a szokatlan esemény felrázta csöndjéből a közeleső környéket s az izgatottság csakhamar szemmelláthatóvá vált.

A fehérhasú bíbicek jajongva emelkedtek fel a rétről s gyors és villanó szárnyalással siettek arra, ahol a katasztrófa történt. Kíváncsiak voltak, s ha máskor a pásztor kutyája fölött is percekig sürögtek-forogtak és szidták: most éppenséggel nem tudtak betelni a lármával, a pöröléssel; hisz ilyen óriást, ilyen tulipántarkaságú idegent, itt még sohasem láttak.

A bíbicek közé elvegyűltek a cerkók, a kis halászmadarak, amelyek kercegve szálldostak össze-vissza és hívogatták egymást. Meg-megállottak a levegőben s libegtek a vért nyaló tigris fölött, mint a pille.

De mindezek nyugtalansága csak afféle szinpadi zajjal járt, aminek nem volt a tigrisre nézve jelentősége. Az igazi forrongás máskép mutatkozott.

Bodros, a pásztor komondora, volt az egyik komoly nyugtalanító. A szegény hű eb, amely éppen egy a mocsárba tévedt borjút hajszolt volt kifelé, amikor a gazdája kergetni kezdte Halvészt: dühös ugatással közeledett, amidőn Zulejka megrohanta a pásztort. A szegény kutya ösztönszerüleg megérezte, hogy rettentő ellenféllel van dolga, mégis szőreborzoltan futott errébb, amig csak meg nem látta, hogy a gazdája mozdulatlanúl fekszik a borzasztó tigristalpak alatt. Ekkor megállott, farkát a lába közé csapta, fülét réműlten lapitotta le s rekedt, hörgő hangon kezdett üvölteni, fel, az égre.

Alig néhány lépésnyire volt Zulejkától s India gyöngyét ugyancsak boszantotta kétségbeesett riasztójával.

Szegény Bodrost még nézni is szánalmas volt.

Hűséges szíve megmondta neki, hogy itt most szörnyű gyász van. Vége a barátjának, az édes gazdájának, akivel annyi jó időt töltött a mezőkön; akinek igaz, becsületes, meg nem vesztegethető társa volt. Csak vonított hát, leírhatatlan keservvel, elnyújtott, remegő, el-elcsukló hangon, amely a bánattól még mélyebb volt, mint rendesen.

Valahol, nagyon messzire, a nagy nádasban, mintha visszhang lett volna, megszólalt rá egy búgó, ümmögő, lemélyedő másik vonítás, amelynek hallatára az «emberevő» egy pillanatra felütötte a fejét.

- Lám, lám, - gondolta magában, - de sokan vagytok. Egyik eb, a másik kutya, még ha farkas is, én mondom! - s hozzá tette: ha megúnom, majd közétek ütök.

Amott csakugyan egy farkas felelt a pásztor nagy komondorának, ami elég különös dolog volt. Mert a farkas csak ritkán, nagyon ritkán szólal meg fényes nappal. Akkor sem ilyen gyönyörü nyár-időben. De a Bodros hangja megtévesztette ezúttal, mert a fájdalmában egyre vonító kutya mély jajgatása olyan volt, mintha verembe esett farkas búgna.

Még ez is megjárta volna; hisz’ Bodrostól nem kellett a tigrisnek tartania.

De a váltakozó, elnyujtott üvöltözésbe még egy hang vegyült. Egy kongó, ümmögő, morgó, rekedt hang, amely hasonlított a repedt harangéhoz.

A tigris arra nézett és felcsillant a szeme. Hatalmas, elnyújtott testén csöndes remegés futott végig; karmait kieresztette s farkával idegesen csápolt. Ő is elkezdett halkan, kurrogó, vontatva bőgő hangon monologizálni:

- Még csak ez hiányzott!... Gyere, gyere!...

Kormos jött, a pásztor feketenyakú vén bikája. Már régen érezte a tigris szagát s egyre hányta maga mögé a sarat, vad indulatában. A gulya egészen nekivadúlt a folytonos morgó bőgéstől, amit a bika messzire hallatott. Volt a gulya közt még egy fiatal bika, egy két esztendős, Kormos arra szólt rá: Daru fiam, tartsd össze az asszonyokat, meg a gyermekeket; akármi lesz is, bolondot teszek, érzem!...

Farkát felemelte s úgy tartotta, mintha zászló lett volna. Vastag, izompúpos nyakát előre nyújtotta, s nehéznek látszó, mégis könnyű és erős ügetéssel rontott keresztül az alacsony zsombikon, a tigris felé.

Bengália leánya felhörrent, amikor a hatalmas bikát maga előtt látta.

Kormos megállott a tocsogóban. Jól tudta, hogy beljebb nem szabad mennie, mert ott beragad a sárba. Hanem a mocsár szélén rettentő bömbölésben tört ki. Lógott a nyelve, vérben forgott a szeme, bozontos homlokát megszegte, előre álló vastag szarva mint két dárda meredt a tigris felé. Első lábával felváltva csapkodta a sarat, hogy pillanatok alatt valóságos medencét vájt ki maga alatt a puha talajban.

Félelmes látvány volt. Magát a tigrist is megbűvölte.

Bodrost a segítség érkezése feltüzelte. Most már igazi halálmegvetést érzett. Egy életem, egy halálom! üvöltötte, s ámbár minden szál szőre külön állott, hörgő marakodással ment neki hátúlról a tigrisnek, ahogy csak a tökéletes elszántság buzdíthatta.

Halvész eddigelé megdöbbent nézője volt az általa előkészített borzalomnak; most azt hitte, hogy a nagy kutya tudja bűntársi mivoltát s őt rohanja meg. Cupp! beleugrott az érbe s a víz alatt úszva, menekült. Mire ismét felbukott, látta, hogy a tigris a váratlan támadástól megriad és dühösen ugrik előre. Abban a percben Kormos nekimegy, mint a gőzmozdony.

Nehéz pillanat volt.

A tigris elvesztette lélekjelenlétét s hirtelenében nem tudta, melyik támadója ellen védekezzék.

Bodros már se látott, se hallott, ő csak a gazdáját akarta a saját élete árán is megboszúlni. «Úgy sem élem túl!» - ez volt utólsó világos gondolata. Azután már csak a mindent egybeömlesztő sötét zűrzavar borúlt elméjére. Belemart hátul a tigrisbe, s úgy csüngött rajta, mint a kullancs. Hörgő hangját már a vakdüh nyögésbe menő lihegése váltotta fel. El nem eresztette a Csíkos fojtogatót, amely iszonyút bődűlt, de kénytelen volt védekezni a bősz bika rohama ellen s így minden dühe mellett is tűrte a kullancsot, amely egyre marta. Ha csak egyetlen pillanatig is a kutyával törődik, a bika rátérdel, megökleli s ebbe az iszapba úgy beledögönyözi, hogy ki nem evickél többet alóla.

Abban a percben, amikor a bika rárohant s kecskebakéhoz hasonló ugrással és kahintó-mekegő nyekkenéssel feléje döfött: Zulejka minden erejét összeszedte s ráugrott.

A bika nyakán akart teremni, de részint a puha talaj, amelyen nem tudhatta ruganyosságát kifejteni, részint a rajta lógó kölönc, roppantúl lenyűgözte. Az ugrás rosszúl sikerűlt s a tigris éppen az öklelő bika elé toppant.

Egyetlen összecsapás volt köztök.

A tigris irtózatos praclijával úgy vágta fejbe Kormost, hogy annak rögtön kifolyt a félszeme; ugyanakkor a hatalmas szarv-dárdák pőrölyként sújtottak a tigrisre, s Zulejka érezte, hogyan hasad végig tarka bőre a vállán.

A bika megszédűlt az ütéstől s most már igazán félig vak volt. Nem is tudta, merre van a tigris, amely kínosan ugrott még egyet, s a bikától ideiglenesen nyugta lévén, a rajta csüngő kutyával akart leszámolni.

Macskahajlékonyságával kapott hátra és borzasztó fogával éppen a kutya nyakát érte. Egy pillanat múlva a hű állat holtteste lehullott róla, ahogy a kullancsé szokott, amikor letépik a fejét.

Bodros fogának a nyomán széles vérző seb volt a tigris combján. De maga a derék állat betöltötte hivatását: kimúlt, becsületes harcban, a gazdájáért.

A Csíkos fojtogatónak két erős sebe volt s mintha bordatörést is érzett volna. Fájdalmas sajgások közt csúszott be a nagy zsombik közé, mialatt Kormos ümmögve verte bojtos farkával a derekát s jobbra-balra megdöfködte az alacsony zsombikot.

Amint a tigris pofonverte: le is huzta a félfejéről a bőrt. Iszonyú volt azt látni.

- Iszen csak ne lennék ennyire megcsúfolva, hörögte a Csíkos fojtogató, majd elbánnék én veled, te buta tulok, te!

Halvész szólalt meg mögötte:

- Hallod-e, mester, ugyancsak megdolgoztak; de te sem maradtál adós. Hajh, micsoda ütésed van!... Hanem most jó lesz iszkolni innen, mert fel van lármázva az egész környék. Ott látok egy Menydörgőt , aki sietve közeledik. Nemsokára mindenki tudni fogja, hogy itt vagy, s akkor meggyűlik a bajod.

- Nekem? - kérdezte csudálkozva a Csíkos fojtogató. Hát még ilyen is lehet?... De ki az a Menydörgő, akiről beszélsz?

Halvész nagy szemet meresztett:

- Nem tudod? Nohát csak annyit mondok, óvakodjál tőle. Ő a vadász , akinek olyan a hangja, mint a menydörgés, és ha bennünket meglát, tüzet okádik, ólmot köpköd. Sok ilyen Menydörgő van ám.

A tigris elmélázott.

- Tehát ember . És sok ember van! - tette hozzá, miközben érdes, piros nyelvével megnyalogatta a szája szélét.

Halvész sürgette: - Menjünk! Menjünk! Neked könnyű, mert neked a kis darab ólom nem is árt; de én felfordúlok tőle.

- Hát jól van, menjünk, dünnyögte a tigris. Mutass valami árnyékos fürdőt, ahol kiszívathatom sebeimből a tüzességet.

Halvész megfordúlt és sunyítva surrant előre, a nagy nádas közé.

Az elhagyatott.

Estefelé volt s a nagy hegyek sziklás orma a leszálló nap fényétől szinte égni látszott. Az ég derűsen kéklett, de az erdei völgyek már egyetlen sugarat sem kaptak róla; azokban máris kezdődött az igazi, homályos este. Az a kevés felhő, ami itt-ott látszott a menybolt síkságán: tengerjáró bárkához hasonlított. Kis halászbárkához, amelyet a vihar nagyon is kivert az óceánra, s most eltévedve, tétovázva keresi a partot.

Két erdős hegyet messzenyúló öblös völgy kötött össze, amelyben a faóriások hallgatagon pihentek egymás mellett. A völgyben nem lehetett más neszt hallani, mint egy patak locsogását, amint medrében a szikladarabokat csókolgatta, és sietett, ki, a távoleső mezőség felé.

A föld itt dús volt nedvességben, növényéltető tulajdonságokban. A tölgyek ezer esztendő óta szívták magokba a televény erejét, és acélosan, szívós akarattal igyekeztek felfelé, közelebb az élet ősforrásához, a naphoz.

Ez a vágy a legtöbb növénnyel közös. A naphoz való szerelem benne van már a csirában s megmarad a legvénebb fa-mammutokban is. Ültess négy magas fal közé egy csemetét s meglátod, mily kétségbeesetten siet nőni szegény, hogy minél hamarabb kijusson az árnyékból a felséges nap elé.

Ebben a katlanszerű széles völgyben is ezért nőttek talán oly magasra a fák. A rengeteg jellege volt ezen az erdőn.

Végét járta a nyár s a teljes fejlettség után itt-ott jelentkezett a lassú visszaesés, a fonnyadás, ami a füvek és kórók egy részét éretté tette a meghalásra. A legszebb fán is volt már elnyűtt, fonnyadt, betegségtől megtámadott rozsdafoltos levél. A makkfák alatt sok hullott makk hevert, amit a szél rázott le.

Most szélcsend volt, s az erdőn alig pihegett egy kis levegőáramlás. A csöndben úgy rémlett, mintha a patak medréből nemcsak a rendes egyhangú locsogás hallatszanék. Mintha időnkint lubickolna benne valami a kis vízesés tájékán.

Vaddisznó nem lehetett, mert az a csöndes, álló vízben szeret hencseregni s az erdőben ilyen is volt a katlanok fenekén. Szarvas sem lehetett, mert a szarvas sokkal óvatosabb, semhogy fölösleges módon csapjon zajt. Kisebb állat pedig ekkora csapkodást, lubickolást nem művelhetett.

Hóhérnak, a vén hiúznak, aki kóborlás-közben arra vetődött, nem hagyott nyugtot a kíváncsisága. Hátha mégis Agyaras nemzetségének valamelyik kövér fiatal tagja mulatozik ott? Hajh, ha azt hirtelen, titokban megfojthatná!...

A macskafajbeliek nesztelenségével csúszott végig a sűrűségen, s aztán a faóriások közt folyvást fedezetet keresve, közeledett a vízeséshez.

Amint a medenceszerű hajlat szélén kibukkant, megdöbbenve állt meg. A vízben egy fekete óriás nyugtalankodott; lebukott, meg ujra felemelkedett s ilyenkor gyér s vörösbe árnyaló sötét szőrrel borított testrészeiről úgy hullott cseppenkint a víz, mintha az eső esett volna.

Hóhér csak nézte egy darabig a különös fürdést s így szólt magában: - Ime a gorilla, akinek az a híre, hogy még az oroszlánnal is megverekszik. Ő gorillasága bátorságát kedvem volna kissé próbára tenni.

Az óriás majom megint elnyújtózott azon a lapos sziklán, amelyre felűlről félölnyi magasságból, mérsékelt eséssel ömlött a gyöngyös patakvíz. Szemmel láthatólag kéjelgett. Halk, megelégedett dörmögést hallatott.

De csak rövid ideig maradt egy helyben, mert ámbár távolról sem volt a patak olyan hideg, mint a hegyi csermelyek és források, még sem állta sokáig ezt a hűvösséget, amihez képest a Kongó vize valóságos meleg fürdőt kínált neki.

Az ezredéves fák közt rekedt, riasztó, rövid nyávogás hangzott; félig vakkanás, félig ordítás, ahogy néha a szerelmes puma szólongatja a társát.

Cézár, mintha villanyos ütés érte volna, felugrott s egyetlen szökéssel kint volt a parton. Jobbjával hatalmas, bunkósvégű husángot markolt; baljával pedig gyanakodva, indúlatosan ütött egy párt széles mellére, amely kongott bele. Kis szeme fürgén járt ide-oda, borzasztó állkapcsát összecsattogtatta. Egész lényén rendkívül gyorsan feltámadt düh ömlött el. Hóhér nem is merte rögtön megmutatni magát. A bolond majom az első ingerültség hevében úgy vághatná hozzá a husángját, hogy eltörné valamijét, agyon is üthetné. Csak amikor percekig tartó hallgatás után látta, hogy Cézár megnyugszik s már nem villog úgy a szeme: mert megszólalni a vastag fa mögött.

- Barátom, gorilla, ne légy izgatott, - én vagyok itt.

Cézár felröffent: - Ki az az én ! Ebadta! hogy mertél az imént megzavarni? (S megint megcsattogtatta a fogát).

- Ne haragudjál, kegyelmes jó uram, kezdte Hóhér. Azt gondolom, kedves lesz neked az ismerős hang, aminőt annyit hallhattál régi hazád rengetegeiben.

- Régi hazám?!... ismételte a gorilla kissé ellágyultan, de egyszersmind fitymálással is nézte az éppen előbújó hiúzt. - Mit tudhatsz te arról. Ott a hozzád hasonló törpéknek «hallgass» a nevök. Ott a párducnál kezdődik az úr, a többi csőcseléknép. De egy jó párduc annyi, mint tíz hiúz.

- Nono, kérlek, tán nagyon is becsmérelsz. Nem vagyok-e én az oroszlán rokona?

- Mit bánom én, ha amellett gyönge vagy. Különben az oroszlánról sem sokat tudok. A mi utaink ritkán találkoznak. Az oroszlánnak inkább a bozót kell, amely síkságokat környez. Az ő prédája ott van. A nagy rengetegben oroszlánmódra vadászni nem lehet. Én ellenben az őserdőt szeretem. Én a járhatatlan sűrűséget is tudom járni. Én a pusztaságtól, s a sivatagtól fázom. De az oroszlánt becsülöm, mert bátor. Ti többiek mindnyájan csak leskelődni, orvul támadni tudtok. Még a tigris is. Az oroszlán az egyetlen mindnyájatok között, aki felordítja a világot, amikor vadászatra indúl.

A nap lement volt ekközben s az este árnyéka észrevétlenül takarta be az erdőt. Messziről mély, döngő ordítás hallatszott, amelyet a hegyek búgó visszhanggal ismételtek.

- Hallod?!...

Ezt a gorilla mondta. Ő is, a hiúz is abba az irányba nézett. Cézár halkan folytatta. - A király vadászatra indul. Ma korábban, mint máskor. Amióta a Csíkos fojtogató ezen a vidéken bolyong, sokkal nyugtalanabb a király, mint azelőtt.

- Azt mondtad az imént, hogy a király inkább a szabad térségek környékét szereti, ahol kényelmesebben vadászhat. Mit keres akkor ebben az erdőben? kérdezte a hiúz.

- Ostoba vagy, szólt a gorilla, vállat vonva. A nyugalmat a király is szereti. Hol talál olyat, mint a rengetegben? Mi neki egy pár mértföldnyi séta, amikor innen kimegy, vagy ide visszatér? Most is jó egy mértföldnyire van tőlünk; alkalmasint a vörös domb oldalán, ahol az őserdő kezdődik. Ismerem azt a helyet. Halálos unalmamban felfedező utakra járogatok. Sok ott a boróka, meg a sűrű, fiatal fenyves. Annak az alja tiszta és árnyékos. Királynak való pihenőhely.

A beszélgetést hosszan elnyújtott síró-jajgató hang zavarta meg. Cézár felhörrent. Már megint ez az izé.. . hogy is hivjátok?... ez a buta bagoly óbégat ennyire, ez a...

- Rém , - segítette ki Hóhér.

- Útálom, szólt Cézár. Minden álmomat megzavarja, hogy az ördögbe lehet valaki örökké ilyen siránkozó. Nekem csak több okom volna rá.

- Neked, kegyelmes ur? Ugyan mi szomorúságod lehetne teneked? Erős vagy, mint két medve összevéve.

A gorilla kiegyenesedett s megsuhogtatta a kezében levő fütyköst. A levegőben ziháló zúgás hallatszott attól. - Erős vagyok, az igaz: de van-e fogalmad arról a remeteségről, amiben én élek? Tinektek vannak testvéreitek, rokonaitok, barátaitok és ellenségeitek. Minddel van dolgotok, amivel az időt agyonüthetitek. Én egymagam vagyok. Atyámfia egyetlenegy sincs itt: még csak egy maki majmocska sincs, akit társul vehetnék magam mellé. Régi hazámban feleségem volt és gyermekem, akiknek fészket építettem a vén fákon, magam pedig ott háltam a földön, a fához támaszkodva. Egyszer özvegyen maradtam; akkor sokáig így voltam, ahogy most: egyedűl. Mindenkit kerűltem. A mély rengetegek örökké gyászos homályát bújtam. De tudtam, hogy csak akarnom kell s visszatérhetek társaimhoz, uj nőt kereshetek. S a rengetegben is rá-rábukkantam valamelyik távoli rokonomra, teljesen egymagamra mégsem voltam tehát. Pedig mondom neked, ez az erdő kismiska ahhoz képest, amelyben én laktam. Itt ritka az olyan völgy, ahová vagy a messziről jövő harangszó, vagy legalább a hegyi pásztor kürtje el ne hallatszanék. Én ezt megszokni sose tudom. Csak bolygok, búvok, kutatok folytonosan; egy öklömnyi állat sincs, amelyikkel a « befelé-nyelvet » beszélhetem. Néha önmagammal társalgok, vagy álmomban beszélek. Olyankor felriadok és sokáig fülelek; lesem, hogy ugyan ki szólt hozzám? Kedves gyümölcsfáim sehol sincsenek; makkon meg bogyón élek, mint a disznó, meg a medve; csigával lakom jól néha, mint valami fogatlan remete. Még csak nem is vadászom; örömömet abban nem találom. Terített asztalhoz voltam szokva. Hallom néha a ti mozgástokat, olyankor dühös vagyok rátok, hogy mit háborgattok. Én titeket sohasem kereslek. De jaj nektek, ha utamat álljátok!!...

Felhörrent s önmagát ingerelve dühre, verte, döngette a mellét.

A hiúz hátracsapta a fülét, sziszegve fújt és elugrott mellőle. Készen volt rá, hogy odább álljon.

Ekkor megint megszólalt a bagoly; most közelebb volt s jól lehetett érteni a szavát:

- Hej! hej! - jajongott, - a király parancsát hozom tinektek, esti és éjjeli négylábú szabadok, ide hallgassatok! - Én vagyok a hang, de a király beszél. Úgy! úgy! A «befelé-nyelv» ezentúl el van tiltva nyilvánosság előtt; ott csak a « kifelé-nyelvet » szabad használnotok. Ha két egyforma « szabad », - két testvér vagy rokon, - összekerül és nincs ott idegen, akkor beszélheti a maga családi nyelvét, amit más állat meg nem ért. De ha társaságban vagytok, ahol idegennel is találkoztok, ott csak a «kifelé-nyelv», a nagy volapük járhatja ezentúl, amit minden állat megért. Ez a törvény!

- Jó törvény, jegyezte meg a hiúz, arra gondolva, hogy jobban ellesheti ezentúl az olyan titkokat, amiknek hasznát veheti.

- Szamár törvény, mordult fel Cézár. Hát ugyan mit változtat rajtam? Van énnekem, akivel máskép is szóba állhatnék, mint a volapükkel? Jó dolga lehet a királynak, folytatta, hogy már megint ráér törvényt gyártani, a maga javára. Avagy nem régi dolog-e, hogy minden törvény első sorban is arra való, hogy legyen mit megszegni? a bűnös azután lakol.

- Még pedig halállal, - tette hozzá Hóhér, vigyorogva.

- Nohát csak csináljátok. Ti, kékvérű macskák, úgyis nagyon el vagytok kapatva. Mindenütt ti parancsoltok; ti vagytok az urak, az adószedők. De annyit mondok, hogy én nekem békességem legyen; engem minden számadásotokból kihagyjatok, mert én nem értem a tréfát. Nekem se rokonom, se barátom; senkim sincsen ebben az országban. Én a magam ura vagyok. És most álmos kezdek lenni, - erigy a pokolba!!

Az utólsó szónál megint zúgott-suhogott kezében a fütykös. A hiúz riadtan lódult tovább. Boszús nyávogással szólt vissza a homályból.

- Te gőgös négykezü te, tudom én miért hencegsz. Hallottál valamit, hogy a bölcs ember rokonságot tart veled, tökfilkóval. Nohát erigy, keresd fel ujra a «rokonaidat», majd kapsz ketrecet tőlök.

Irtózatos bőgés nyomta el ezt a csúfolódást. A gorilla a hiúz után rohant és a husángjával végig püfölte a faóriások derekát. Addig harcolt így don Quihote módjára, amig a fütyköse szilánkokra nem tört. Akkorra a hiúz már messze járt. Cézár tajtékozva tért vissza a patakhoz; leguggolt, négykézlábra állott s mohón ivott. Azután felnézett az égre, amelyen már kivillant a csillagok milliója. Ez legalább igazán hasonlított ahhoz, amit Afrika éjszakáin látott.

Az emlékezés lecsillapította. Megfordúlt, kiválasztotta a legvastagabb tölgyet, annak a törzséhez dőlt s félig ülő, félig fekvő helyzetben elaludt.

Éjszaka.

A csillagok seregei szelíden ragyogtak a mérhetetlen magasságban, amelynek sötétkék árnyékkupolája úgy födte be a világot, mintha a hallgatagság templomának a bolthajtása lett volna.

Éj volt s a természet szunnyadását az erdő halk lélekzetvételének a nesze még igazibbnak, még édesebbnek sejttette. A fa-gígászok egymásra borúltak s nehézkes lombjaikat alig-alig hogy megmozdították, amikor az apró szélkölykök, bujósdit játszva, surrantak el köztök.

Lent, a völgy egy nyitott kapuja szélén, két fiatal nyárfa, két rezgő nyárfa, simúlt egymáshoz, szinte aggodalmasan. Nekik ez a vad környezet mindig idegen volt, egészen megszokni nem tudták. A patak ott folydogált lábok körül; az volt a szerencséjök, a patak táplálta őket, tündérmeséket mormolt nekik; de a két fiatal fa csak folytonosan remegett; az évezredes tölgyek, a százados bükkök s az elszórtan, kis csoportokban nyújtózkodó fenyő-óriások mellett olyan nagyon törpék és kisszerűek voltak. Ha a hegyoldalból leomlanék az a fekete szikla, amely éppen feléjök hajlik, bizonyosan agyoncsapná őket. A folytonos halálveszély sejtelme hideglelőssé tette a két testvérfát; a hold rájok sütött, attól elsápadtak, fehérek lettek. A legkisebb szellőtől is didergősek voltak.

Az irdatlan égi messzeségből szinte buján ömlik le a földre a tele hold fénye. Ahol egy kis tisztás van az erdőben, ott zöld sugarak milliója táncol; a harmatos éj igazgyöngy-ékességet szór bokorra, fűre; az álmos erdei virág nem tudja mi történik vele, keblén a bársonyköntöst nem bírja egészen összefogni. Jönnek az éjjeli lepkék és körüludvarolják, lágy szárnycsapással legyezgetik; a virág félig ébren, félig szenderegve engedi, hogy a titkos éji lovagok szépelegjenek neki, hozzá lekívánkozzanak.

A hegyoldalból ellátni a síkságra, a semmibe vesző nagy rónára, ahol ezüstösen csillog egy kanyargó vonal. Az ott a folyóvíz, a széles szőke víz, amelynek a partját fekete sűrűség lepi el. A fekete lengeteg sóhajtva hajladozik, meg visszakérezkedik: a folyó mentén beszélgetnek a nádak.

Az erdő vad világa ezt a zizegő beszédet nem ösmeri. Az erdő suttogása inkább ébresztő, semmint altató. Felriad rá az ember; önkénytelenűl is azt kérdi: ki jár itt? Pedig csak egy száraz galy hullott le a gyönge szél érintésétől, s az avaron a csekély zajra ijedt egérke futott arrább.

Az ember!... Hol lakik ember ebben a vadonban? Az éj kísértetei vannak itt idehaza. A nagy csend meg nem csal; az csak látszat. Az erdő lakói közűl a legtöbb most van igazán ébren.

Az óriás tölgy alól, ahol a gorilla meghúzódott, nehéz, ziháló lélekzés hallatszott. Azt rekedt köhögés követte. Csúnya, a kis szárnyasegér, éppen átvillant volt a nagy fa lombja közt; erre a furcsa hangra visszafordúlt és letekintett.

- Ej ni, a pártfogoltam, akit az úttalan utakon elvezettem a nagy erdő felé, - szólt, fennhangon gondolkodva. - Ugy látszik, meghűlt. Megártott neki a sok harmat.

A nagy majomnak csakugyan baja lehetett. Megint köhögött s szánalmasan nyöszörgött hozzá nehéz álmában.

A patak mentén halk lépések nesze közeledett. Egyhangú, ütemes, nem túlságosan óvatos mozgás volt az; az avaron restűl húzta a lábát valami. Az idegen jöttére a gorilla felriadt. Nagyot hördült:

- Ki az már megint? Megállj, vagy pórul jársz...

A csoszogás megszűnt s félénk hang szólalt meg:

- Ha nem csalódom, Cézár pihen itt. Bocsáss meg gorilla, én csak egy szegény borz vagyok, de az életem még nekem is kedves. Erre vetődtem, mert nem merek haza menni. A gyertyánosban, ahol lakom, ma letelepedett a Csíkos fojtogató .

- Nem hiába Lomha a neved, - felelt mogorván Cézár. - A bozót közt elcsúszhattál volna; a tigris foga aligha terád vásik. Más pecsenye kell annak...

Szavait különös robaj szakította félbe. A völgyből csattogó futással, szilajon rohant fel a köves hegyoldalon egy falka szarvas. Elől járt Matróna , az idős asszonyság; vele együtt vad meneküléssel sietett tova Lenge , Karcsú , Bájos , meg még egy pár fiatal szarvas-suta.

- Mi bajotok? kérdezte Cézár idegesen, amint mellette elrohantak.

A futó szarvasok helyett Csellenő felelt, a gyorslábu őzmenyecske: - A gyertyános tele van tigrisszaggal; a Csíkos fojtogató üldözi Daliást, a szarvasok koronás vezérét.

- Ördögöt üldözi! Bolond beszéd!... Ha mindjárt le nem vágta, akkor utól nem éri. Láttam már, hogy vágtat Daliás. De ti mindannyian gyávák vagytok.

Csellenő felkapta a fejét, szimatolt. Érzed? kérdezte remegő hangon; s anélkül, hogy a gyávaság vádja ellen védekezett volna, ész nélkül rohant el.

- Náthás vagyok, meghűltem a fürdőben; átkozott hideg ez a patak, dörmögte Cézár. Hát te Lomha, te érzel-e valamit?

Halálos némaság volt szavára a válasz. A borz, úgy látszik, felhasználta időközben az alkalmat s maga is megugrott.

Cézár sompolygó moszatolásra lett figyelmessé. A nagy erdő szélén, a bokrok közt, vigyázva csúszott erre egy sötét árnyék. Amint a tisztásra kilépett, a hold teljesen megvilágította.

Ott állott Zulejka, a leégett cirkusz dísze, Abdullah gyilkosa, az embervérivó, a maga megbűvölő borzalmas szépségében.

Az éj csöndjében messziről verődött vissza a futó szarvasok vágtatása. A Csíkos fojtogató felemelte gyönyörű fejét s mint a vizsla, szaglászva szítta a levegőt. Kegyetlen tekintete zöldesen villogott. Puhán és könnyedén lépett előre; karmait behúzta. Eleven árnyékká változva indult a vén tölgy felé, amely mögött Cézár izgatottan leste, hogy mit akar a tigris, amely ily váratlanúl lepte meg itt.

A Csíkos fojtogató megérezte a veszedelmes majmot s nyávogásba vesző halk morgással fejezte ki nyugtalanságát. Farkavégét idegesen mozgatta, s elnyújtózott, lelapúlt, mintha ugrásra készűlne.

Cézár nem bírta tovább magába fojtani aggódással vegyes dühét. Röfögő ordítást hallatott s agyarszerü szemfogát csattogtatta; iszonyú öklével a mellét döngette, amitől ujra köhögni kezdett. De védő fája mellől mégsem mozdúlt.

A tigrist is ugyanaz az érzés fogta el, ami a gorillát. Dühös volt, de egyszersmind félt. Sohasem volt alkalma afféle erőpróbára, amilyen a gorillával való harca lett volna. Vegyes indúlatában ő is rázendítette haragja bősz riadóját. Elbődült. Farkával a gyepet verdeste, karmaival a kiálló fagyökeret tépte; fülét lelapította; szörnyű szájából kivillogtatta tépő fogait.

- Nem félek tőled, nem! - bömbölt a gorilla; - ha ide mersz jönni, belemarkolok a torkodba s megfojtalak!...

- Csak másszál ki onnan a fa mögűl, majd meglátod, mi az, kikezdeni India leányával, - felelt a tigris, sunyin.

Az erdő visszhangzott harsogó lármájoktól. Néhány másodpercig úgy volt, mintha égzengés viharzott volna végig a szakadékokon.

Rém, a füles bagoly, halált jajongott. Az erdő szélén két farkas kullogott. Ordas meg Csikasz . Csikasz a síksági nádasból jött volt. Amint Zulejka bőgni kezdett, megtorpant. - Ismerem ezt a hangot, mondta. Egy pár héttel ezelőtt hallottam odalent. Jó lesz iszkolni innen.

Farkokat a lábok közé csapták, úgy siettek be a sűrűségbe, minél kevesebb zajjal.

A nagy mozgalomnak váratlan eset vetett véget. A harmadik völgyben, ahol a cserjés végén már kezdődött az erdei legelő, mély menydörgés hangzott fel, amely egyik hegyoldaltól a másikhoz verődött.

A király szólott közbe. Tompa felhördűlése ezt mondta: - Elég a lármából!... hallom India gyöngyének a hangját!... Ha panasza van, jöjjön elém; úgyis várom, mert tudom, hogy a nádasokat el kellett hagynia!... Udvaromban mindig őt illeti az első hely! A nagy majom menjen a dolgára! A «kékvérü macskák», akiket gúnyolni mert, könnyen emberségre taníthatnák!

A király szavai a tigrist kissé lecsillapították, de annál jobban nekibőszítették a gorillát.

- Mi? ti zsarnokok! ti vérszopók! ti mertek pálcát törni afölött, aki különb tinálatok?! Egy életem, de annak egy élet az ára, ha még oly nagyot tudtok is karmolni. Jer hát te hírhedt szépség, te bengáliai tündér, vagy hogy a csudába neveznek hízelgőid! Jer! a gorilla párbajra kél veled; úgyis vesztét érzi, úgyis a halál kutyája ugat már belőle.

Igy szólt s aközben kilódította otromba nagy testét a tölgy mögűl. Markában akkor már megint ott volt a bunkós végü fütykös, amit haragosan rázott.

Elkezdett fuldokolva köhögni s ez végzetes lehetett volna rá, mert a megsértett tigris ujra lelapúlt, hogy most már irgalmatlanul megrohanja. De a válságos pillanatban mind a két küzdésre kész fél rémülten ugrott hátra.

Közöttök, szinte mértani pontossággal egyforma távolságra, megéledt egy galy, amely eddig mozdulatlanúl feküdt egy helyben. Most hirtelen felemelkedett, himbálódzó testtel kiegyenesedett, s amint a hold fénye ráesett, mintha bágyadt vörösség futotta volna be. Élesen sziszegett.

A tigrisnek minden szál szőre égnek meredt; rekedt nyávogással hátrált vissza a sűrűségbe.

A gorilla nekirohant az ezredéves tölgynek s kaffogva, fogát csikorgatva, rémült tekintettel kapaszkodott fel a vastag fára, amelyen nemsokára olyannak látszott, mint egy csúf nagy bogár.

Már nem törődtek egymással. Már csak a «Vörös ördögöt», a gonosz korallkígyót lesték, hogy vajjon melyikökben készül halálos kárt tenni. A «Vörös ördög» ellenben nem volt ezúttal rossz indulatú. Megelégelte a félelmes hatást, amit cirkuszbeli két társára tett. Mindössze is egy kis gonosz tréfát engedett meg magának, amikor mindakettő számára odavetette:

- Ha meguntátok az életeteket, sohse erőlködjetek, ne veszekedjetek! Jöjjetek hozzám egy ölelésre, egy csókra. Az én ölelésem puha, selymes, hűvös; az én csókom égő és mégis örökre lecsillapító! Csak szóljatok, ha kellek; - csak szóljatok!...

Ezzel a kígyószokás ellenére szinte lármásan, csöppet sem óvatosan csúsztatta végig síkos testét a zizegő avaron. Tudta, hogy nincs a világon élő lény, amely ész nélkül ki ne térne neki.

Már régen eltünt a völgybe vezető sűrűség közt, amikor a Csíkos fojtogató, meg a gorilla, még folyvást az ő mozgását leste. Pedig a hímoroszlán, a kiszabadúlt rabkirály, egyre hallatta hörrenő hívását, ami Zulejkának, Bengália gyöngyének szólott.

A Csíkos fojtogató visszafelelt a királynak:

- Megyek király, megyek! Légy türelmes egy kicsit!...

Ordítása vontatott bőgésbe veszett, amelyet a völgy lappangó, elhaló visszhanggal ismételt meg. A csillagos, fényes éjszakában borzalmasan remek volt ez az üzengetés. Az erdő lakói mind megremegtek belé.

Barlangi aggodalmasan dörmögött s azon gondolkodott: honnan keríthetné elő szükség esetén Ravaszt, akinek az esze nélkül már egyáltalában semmire sem ment.

Egy lappantyú perregett volt az imént a feje fölött valamelyik ágon; most ahhoz fordúlt sejtelmes szorongásában: - Kérlek, derék Tünődő , - mondta tőle szokatlan nyájassággal, - fordúlj egyet a vágás felé s ha a fiskálist látod, mondd neki, hogy a király megint bomlik. Azaz - hej, megállj!... ne így mondd; illedelmesen add tudtára, hogy ő Felsége kissé ideges és a hercegnővel való találkozásának váratlan következményei lehetnek. Ők ketten könnyen a mi bőrünkre tanácskoznak. De ezt se mondd fenhangon. Egyáltalában, kérlek, okos légy. Állásom, helyzetem, rangom forog kockán. A király rám bízta, hogy a nép hűségét, mint volt helytartója, őrizzem, erősítsem. S az a bitang Hóhér, a sunyi hiúz, aki a királlyal való rokonságával annyit kérkedik, egyebet sem tesz, csak kémekkel vesz körül, hogy megtudja, mikor történik valamicske hiba, amibe a bicskám beletörjék, s azután ő legyen utódom a főispáni rangban. Mert amióta a király megérkezett, lefokozott vagyok. Szolgák kellenek neki, nem vezérek. Ő egymaga minden: a kis pisztoly, meg az öreg ágyú. De ebbe már bele kell törődnöm, hisz semmi sem függ tőlem.

Igy áradozott a dörmögő medve, kedvetlenül. A lappantyú ugyan nem volt köteles neki engedelmeskedni; hisz’az ő ura és parancsolója Vitéz volt, a sas, aki viszont az éjjeli felügyeletet Uhunak , a rideg lovagnak engedte át. De minthogy úgyis körül akart nézni a Szunyogosban, tehát elindúlt, azzal a csudálatosan lágy röpüléssel, amely a legkisebb neszt sem kelti, s amely miatt ez a tétovázva imbolygó éjjeli madár olyannak tetszik, mintha kisérteties ködalak volna.

A gorilla hallgatta egy kicsit, hogy csúszik el a tigris a sűrűségben. Sejtette, hogy most már nem tér vissza. Vad haragja lecsillapodott. Tetszelegni próbált azzal a gondolattal, hogy a Csíkos fojtogatót sikerült megfélemlítenie, de eszébe jutott a magától megéledő galy, a holdfényben vörösen csillogó szörny, a délamerikai hóhérfajzat, amely csak néhány pillanattal előbb dermesztette meg őt is, Zulejkát is. Ujra összeborzadt. Aggodalmasan hordozta körül tekintetét s lopódzó, minél halkabb lépéssel járta körül a vastag fát, amely alatt éjjeli tanyát ütött. Négykézlábra ereszkedett, úgy kukucskált be a bokrok közé, amelyek alatt, a harmatos gyepen, szent János bogarak villódzó apró csillagai tündököltek, álomországbeli pici lámpásokként. Cézár letette fejét a földre s fülét szorosan a harasztra szorította, úgy hallgatózott. Ily módon még a csúszó giliszta mozgását is észrevette volna a szarvasét fölülmuló mesés hallásával.

Most minden csöndes volt. A Vörös ördög félelmes, halk, vérfagyasztó tovasiklása teljesen megszünt. A mérges kígyók e fejedelme bizonyosan magányos utait járta, valahol az erdei homályban, ahol lélekzetöket visszafojtva hallgathatták a halk moszatolásra felriadó rigók azt a különös sziszegést, ami hasonlított ahhoz, mintha egy nagy gonosztevő suttogva beszélgetne önnönmagával, mialatt kegyetlen terveit bujdosása közben főzögeti.

Cézár visszament a fájához s nehézkesen guggolt le alatta. Rekedten köhögött, fázlódva húzódott össze. Félálomban figyelt még egy darabig, amig a búzgóság el nem nyomta.

*

Zulejka ezalatt messze járt.

Puha lépésekkel haladt át az erdőn, a király sátra felé. Ahol a sűrűségből valami tisztásra kellett kilépnie, ott előbb meg-megállott. Elnyújtózott, zöld fényü szemét villámgyorsan hordozta körül, úgy győződött meg arról, hogy odakint senki sincs. S akkor kidugta fejét a bokrok közül és megindúlt, keresztül az erdei tisztáson. Lelapúlt, hogy minél kevésbbé emelkedjék ki a buja fűben, amely közt kígyómódra tudott elsiklani.

A szél felőle fújt s a király megérezte, hogy Bengália leánya nincs már messzire. Hördülő morgással üdvözölte a tigrist. Fél perc mulva Zulejka ott állott a holdsütötte erdőszélen, ahová nappali berkeiből a király most kikívánkozott.

Szultán eléje jött. Felséges tartással emelte föl sörényes nyakát; bojtos farkával kellemes izgalom jeleként verdeste horpaszát. A tigris csak állott és szemközt nézett vele. Szoborhoz hasonlított. Tarka bőre őrült képzeletszülte exotikus virágként pompázott, a mellette levő bokortól félig eltakarva.

- Üdvözlégy, hercegnő; már hetek óta várlak. Hol késtél eddig? Hallom, beteg is voltál. Nagy dolgok történtek. Az ember , akinek halálos réme lettél, üldöz.

- Az ember üldöz!... ismételte Zulejka, a száját nyalogatva, s oly hangon, amiből hirtelenében meg sem lehetett itélni, vajjon a hír megerősítése, vagy csúfolódás volt-e benne.

Előre lépett és macskaszerü gerincgörbítéssel, könnyedén, játékosan ugrott egyet. A király elé toppant.

- Az ember üldöz, igen! Hajh, király, miért nem váltottad be igéretedet, hogy meglátogatsz egyszer a nádasok vidékén? Hadd láttad volna a fehér csontokat mindenfelé. Az embercsontokat, király! hallod-e?... Zulejka szomjas, folyvást szomjas; más, mint embervér, a szomját el nem oltja. Százat vágtam le eddig a puha férgekből, akik a falvaikból se mernek már kilépni. Én mindenütt ott vagyok, mint az átok, mint a menykőcsapás. Az ember retteg, a nádasok égnek, a pusztát tüzetköpködő Menydörgők járják; engem keresnek mindenütt, ahol nem vagyok. A föld megmozdúlt, a világ felfordúlt; az ember sír és jajgat, csak én vagyok jókedvű. Azt mondod, beteg voltam. Tudod, a harc a nagy bikával;... egy pár oldalbordám bánta; de már beforrt a seb; elmúlt a baj. A nádas vize enyhít, kiszívja a tüzet a sebből; a lengeteg folyvást hűs árnyékot kínál. Járhatatlan az ősnádas, amely háromszorta magasabb, mint az ember; a gyáva ember , aki oda utánam soha sem merészkedik. Csak kint ülnek lesben, szénaboglyák tetején s a lajtorját felhúzzák magok után. Ott gunnyasztanak keserves éjszakákon át s villámló szerszámaikat őrzik, hogy azt is meg ne egyem. Ha néha tréfából elbődülök, befúrják magokat a boglya tetejébe, vagy lerohannak lajtorjáikon s hazáig meg sem állnak. Hallanád, miket beszél rólok a naplopó gémeknek a hosszúlábú kelepelő madár!... Ó, hogy pusztítanám el valamennyit, király!

A hím oroszlán szemében a tetszés csillogása lobbant fel. A berber hős meg nem állhatta, hogy valami kedveset ne mondjon vérszomjas rokonának.

- Szép vagy! - szólt, majdnem röstelkedve a vallomása miatt, amelyben nyoma sem volt leereszkedésnek, hanem annál több hízelgést lehetett belőle érezni.

Zulejka kissé félrefordúlt; hosszúkás arcán mintha gyönge mosoly játszadozott volna. Magában mondta:

- Ejnye, no lám, még utoljára kisül, hogy tetszem a királynak.

A király talán először volt zavart az életében, mert hogy Bengália gyöngyének elbizakodott mosolyát észrevette. Sietett, hogy másra terelje a beszédet.

- Nos, eszerint hát korlátlan úr vagy odalent, mi? Tejben, vajban úszol... Vagy mondjuk inkább: vérben .

Zulejka hallgatott. Homlokára mély ránc szökkent. Ismét vadság ömlött el egész lényén. Csak a menekülésre és támadásra egyaránt mindig kész vadállat maradt belőle a levetett kacér álarc mögött.

- Ne hidd, király, felelte, - meg kell vallanom, hogy még most sem igazán a magam jószántából jöttem. Már említettem úgy-e, hogy a lápok égnek?... A nagy nádasokat felgyujtották. Az emberek nagy csapatokba gyülekeznek. Vezeti őket valaki, aki bátrabb a többinél; aki buzdítani tudja valamennyit; akinek hisznek; akiben bíznak, s akitől én is ösztönszerüleg félek.

Szultán erre a szóra kiegyenesedett. Ezt azt érzést ő még soha sem ismerte. S íme, Zulejka, a dsungle legmerészebb atletája, az acélrugókon túltevő, most félelemről beszél!...

Messziről, nagyon messziről, harangkondúlás hallatszott el a hallgatag erdőig. Az ég alja alig kiszámítható távolban hajnalpiros volt. Mintha a nap derengő sugara lett volna, pedig nem arra volt kelet.

A «bengáliai» elfojtott hangon súgta a királynak:

- Hallod a harangot? most is félreverik. Nagy tűz van valahol. Mintha a föld is égne. A nádasból a lángnyelvek kicsúsztak a száraz fűvel borított mezőkre. A futó láng közt az ember engem keres. És Ő is ott van: Ő , a félelmes, a legbátrabb menydörgő. Ő jár elől és a nevemet kiabálja. Ő még a tüzes perje közt is előre hatol: a zsombik púpjain lépdel s átkutatja a lápi szigeteket: hátha ott rejtőzöm! - Király! Ő ide is eljön, meglásd. Az ember zászlókat hordoz szanaszét és sírva imádkozik; - csak Ő nem hajtja le a fejét. Előre néz s szemében kővé vált villámok laknak. Én láttam! Én láttam!! Király, én egyszer szemközt néztem vele. Elrejtőzve a nád sűrűjében, lestem rá, hogy megöljem, széttépjem; de amint egyenest jött felém és szúró nyilak vágódtak a szemembe tekintetéből: megdermedtem, elgyöngültem, reszketni kezdtem. Alighogy minden erőmmel is el bírtam menekülni. Mintha a testem ólomból lett volna: mintha borzasztóan bágyadt lettem volna. Futottam, mert nem álltam a szemét; hozzád igyekeztem, hogy megtudd te is: Ő jön. Király! az emberek serege előtt Ő van! A szabadokra nehéz napok várnak.

A hím oroszlánon végigfutott valami, amitől felforrt az indulata.

- Ugy jajongsz, mint a vén asszonyok! - mondta. - Hova lett régi erőd, bátorságod? Igy ijedezni a farkasok is tudnak. Nem gondoltál arra, hogy akárki jön is: engem talál itt? Engem!! hallod-e?

Szörnyü ordítással pecsételte meg büszke szavát. Nyomban ismételte a fellegekig ható riasztót. Lélekzetvételét erős hörrenések szakították meg. A mély erdőn végigviharzott üzenete, amint elbődülve hívta alattvalóit: - Szabadok! Szabadok! Ide hozzám!

Barlangi szívdobogva ugrott talpra s elkezdett vágtatni, ahogy nehéz teste csak bírta.

- Megmondtam, kitaláltam, - hebegte, - tudtam, hogy ilyesmi lesz a vége, hogy gyűlés lesz nemsokára. Csak már Ravaszt ne hordaná az ördög összevissza. Én még beszélni sem tudok a fogvacogástól, ha rám förmed a király.

Az erdő egyszerre felébredt álmából. A király szavát meg kellett hallani mindeneknek. Robogás, lótás-futás zaja támadt. A lombok zúgtak, suhogtak.

Vitéz, a vén sas, egy magas fán izgatottan emelgette a szárnyát s lekiáltott Hóhérra, aki gyors sompolygással villant el alatta: - Mi baja lehet a kollegámnak? Ha a négylábuak királyának szüksége van ránk, csak szóljatok; jövünk. Harcosaim a berber hős minden ellenségének kivájják a szemét.

- Ostoba vagy, Vitéz, szólt Hóhér szemtelenül; jobb, ha a magad szép szemére vigyázol ezúttal. Tudd meg, az ember jön erre seregestől. Nekem már felfedezte Tünődő, akit Barlangi az ügyvéd után küldött s aki Rémmel, az éjjeli őrrel beszélt.

- Az ember? - kérdezte Vitéz, kissé bután. - Hát akkor csak csináljátok a dolgotokat. Engem majd meglőttek egyszer, pedig azt hittem, hogy hozzám a tűzdarázs fel nem juthat. Én egész népségemmel elvonulok innen: az emberrel én bolondul ki nem kezdek.

Most már keleten is kezdett elpirúlni az ég. Hajnalodott. Az erdő lombjairól olvadt kristálycseppeket rázott le a feltámadó szél. Az éjszaka búcsúzott a földtől.

A szabadok sietve csörtettek a király szine elé.

Elől jártak a húsevők, akik egymástól, kivált ilyenkor, mitsem tarthattak. Hátul riadoztak félénken a növényevők, akik sohasem tudhatták, nem nyúzzák-e le a bőrüket a hegyesfoguak.

Matróna, az idős szarvas-tehén, befelé-nyelven igazgatta a csapatát s magyarázta a fiatalságnak, hogy merre iramodjanak el utána, ha jelt találna adni.

Rém, az őrbagoly, meghallotta s dorgálva mondta: - A kifelé-nyelvet kell használnotok, ti szerencsétlenek. Hisz’ csak most hirdettem ki, hogy a király rendeletéből nyilvánosan a nagy volapük járja. Ha Álnok, a vadmacska, hallotta volna, jaj lenne tinektek. Ő a besúgója Hóhérnak, aki viszont a király főrendőre.

Ugyanekkor Ravasz, a fiskális, mégis a befelé-nyelven szólt az arisztokraták növekvő csoportjához: - Bátrak legyetek; a paraszt ne lássa, hogy féltek; - hova lenne akkor a tekintély? - Szavait a király harsogó, földet reszkettető ordítása szakitotta félbe.

- Szabadok! Kedvelt hívünk, a fenséges hercegnő, India dísze, fél. Ti is félhettek akkor. A villám jön! «Ő» jön! Élesítsétek a karmotokat, ráspolyozzátok minél hegyesebbre a fogatokat!

- Mi is? - kérdezte halkan és bárgyúan egy fiatal őzsuta.

Matróna intett Csellenőnek: - Eleget tudunk, a végét ne várjuk meg, menjünk.

A kérődzők, mint rendesen, most is elszökdöstek. A király szavát messziről is eléggé hallhatták. Attól a hangtól vészterhesen zúgott az egész erdő.

- Szabadok! Készen legyetek! Ha itt lesz az ideje, hadba hívlak mindnyájatokat!... Az erdő a mienk; a szabadság a mienk! Egyiket sem adjuk!...

- Egyiket sem adjuk! - süvített fel az égig a szabadok esküje.

A déli szél mind erősebben fujt s hirtelen beborúlt az ég. Esni kezdett.

A fiskális felszimatolt s foghegyről súgta oda Barlanginak:

- Jó-jó! csakhogy az ázott földön mindnyájunk nyoma árulónk lesz.

A lombot verdeső reggeli esőtől dideregve borzongott össze a völgykatlan szélén Cézár. - Hogy ordítanak, hogy üvöltenek, - mondta magában, hallatára a szabadok lármájának. Mintha sárkány volna a torkában mindegyiknek. Pedig a Vörös ördög egymagában is elbánnék velök, - tette hozzá keserű vigyorgással, amelytől rettenetessé vált amúgy is torz, fekete ábrázata.

Az eső pedig csak esett, mindjobban esett, mintha uj özönvíz akart volna leszakadni, hogy elborítsa a földet.

Vagy talán, hogy eloltsa a terjedő nagy tüzet, amit az égő láp pernyéje nyomán a maga erejéből már meg sem tudott volna akasztani a gyarló, élhetetlen ember.

Gyanús jelek.

Az égő nád szagút azután napról-napra érezték a rengeteg erdőben lakó «szabadok.»

A levegő tele volt füsttel s már nem is lehetett tudni, melyik felhő igazi az égen és melyik van parányi koromszemcsékből, amiknek a milliárdját egybegyűrve hajszolta maga előtt a végtelenség utain a szél.

Valami történt odalent a síkon, ami mindenfelé nyugtalanságot keltett. Az éjszakák félig-meddig nappalokká váltak az állandó fényesség miatt, ami az égaljáról élesen verődött vissza, s ami olyan volt, mintha tíz nap akarna fölkelni, kibújni a szemhatár mögül, de nem bírna.

Ott a pokol tüze égett, olthatatlanúl.

A zaklatott, holtra rémült ember nem tudott magán másképen segíteni: felgyújtotta a nádrengeteget, hogy kiüldözze belőle a szörnyű rémet, az emberevő tigrist, amely ott választott volt magának lakást, s onnan rendezte borzalmas kirohanásait a falvak környékére, a védtelen, kétségbeesett pásztornépre.

A szárnyasok legkönnyebben hozhatták a híreket, hogy mi történik a pusztaságon. Villám minden hajnalban azzal indúlt el az őserdő széléről, hogy egy óra múlva itthon lesz és jelenti a királynak: mi ujság, mikor lesz már vége a korombűznek, amit a Felség orra sehogy sem tudott megszokni. De bizony a sólymot nem látták estig az erdő urai. Ha egyszer elragadta a vadászszenvedély, annak mindent alárendelt. Hiába indúlt hazafelé, hogy a legujabb tapasztalatokról számot adjon: a kétségbeesetten röpködő, jajgató, szakadatlanúl mozgó lápi madarak látása megrészegítette. Dőzsölt a gyilkolás gyönyörében, s egyik bíbicet a másik után vagdosta le a levegő hullámai közül.

Gonosz , a héja, maga is megsokalta, amiben nyilván nem kis része volt az irigységnek. Hisz ez a szárnyas hiéna minden nagy ügyessége mellett sem tudhat méltó vetélytársa lenni a sólyomnak, amely akkor kerít magának zsákmányt, amely percben akar. A sólyom annyi, mint a cikázó villám: vágása akár a hasogató menykőcsapás. Ő maga is tudja ezt, s inkább nem támadja a földön ülő madarat, nehogy amint lecsap rá, önmagát törje össze zuhanása tüzességével és ellenállhatatlanságával.

Alig hallotta Gonosz, hogy a király nyugtalankodik, leszólt hozzá: - Villámot várod? azt ugyan várhatod. Bíbicre meg gémre vadászik. Kisebb gondja is nagyobb ilyenkor, semhogy veled törődjék. Majd megjön este, jóllakva, fáradtan. - Akkor talán leereszkedik, hogy szóba álljon veled.

Szultánt ez a fitymáló, ingerkedő beszéd kihozta sodrából. Dübörgő hörgéshez hasonló hangon ordított fel: - Hol van Vitéz? Hívjátok ide nekem a barátomat!

Vitéz, a sas, csudálkozva értesült koronás társa izgatottságáról, s nagy körívben ereszkedett le egy óriás tölgyre, amely alatt az oroszlán hüsölt.

- Mi baja az afrikai hősnek? kérdezte barátságos hangon.

- Alattvalóid közt engedetlenek és léhák vannak, - bőgte az oroszlán indulatosan. Villám még sehol sincs, pedig napi parancsban volt, hogy övé a hiradás kötelessége. Követelem, hogy hazahívasd és példásan megfenyítsd.

A sas bámult és komoran hallgatott. Végre megszólalt: - Nem jól teszed nagyúr, hogy ily fennen beszélsz. Tudnod kellene, hogy a vándorsólyom legkedveltebb szolgám, akit megbüntetni különben sem tudnék. Ő mindnyájunknál gyorsabb. Suhanó , a törpe sólyom, az egyetlen, aki utóléri; de vele szemben ő is tehetetlen. Suhanó a röpülő sasnak is a hónaljába vágódik, ha akar, s kikezdi, kimarja; - de Villám épp oly ügyes erőművész a levegőben, mint ő; jaj volna neki, ha meg merné támadni. Azután (itt felemelte hangját a madárkirály) ki is kérem magamnak, hogy népemmel megkérdezésem nélkül rendelkezzél.

Az oroszlán boszúsan mordúlt fel: - Mit? te megleckéztetsz, ahelyett, hogy királyi barátságomra büszkén a kedvemben járnál? Tudd meg tehát, hogy minden hányivetiséged ellenére is nagyon csekély vagy hozzám képest. Ha a röpülés adománya az enyém lenne, úgy vernélek el, ahogy akarnálak. Legnagyszerübb tulajdonságod, a röpülés, neked csak arra jó, hogy nem éppen túlságosan vitézül tudj előlem kitérni.

Szörnyű víjjogás szakította félbe e szavakat. A sas a tölgyfa koronáján tollát borzolta s nagyokat rikácsolva verdeste a szárnyát.

- Szárnyasok!... madarak!... szolgáim!... igazi urai a világnak!... kiáltozta, - hallottátok-e? A négylábú barom megsértett engem s bennem valamennyiteket. Jók voltunk hozzá s ő még lenéz, megvet!... A földhöz ragadt féreg megvet minket , a felhők közt járó korlátlan szabadokat!... Ha ketten egyszerre rohanunk neki, rögtön kiverjük a szeme világát. Vak koldús lesz belőle, minő a vakondok. De az legalább járhatja a föld alatt is a maga utait; - hanem mit csinál szem nélkül az oroszlán? legfeljebb ordít, mint a szamár. Vajjon melyik kérődző siet majd hozzá panaszos éhbömbölésének a hallatára, hogy így szóljon: te koldúskirály, gyere, egyél meg engem; eljöttem hozzád magam, minthogy vadászni már nem tudsz!... Az erdő hencegő zsarnoka büntetést érdemel, korlátlan szabadok! Jertek, sorakozzatok, jeladásomra rohanjátok meg; - tépázzátok meg: hadd emlékezzék a mai napra!...

Erre a lázító beszédre különös mozgás támadt az erdőségben. A ragadozó madarak egész légiója jött; suhantak, villantak, zuhogtak, a sas köré gyülekeztek. Még Gyász sem hiányzott, a félszemü holló. Sőt előkerültek a szajkók, a hegyescsőrű fakopáncsok, a varjak és a szarkák. Rövid idő alatt olyan zsinat kelt, hogy az oroszlánnak szinte szorongó érzése támadt miatta.

Ki tudja mi történik, ha a válságos pillanatban elő nem toppan a bozótból Ravasz, a fiskális, akit Hóhér kisért.

A hiúz tudniillik nagyon is adta, hogy ő a trón rokona, el nem maradhat a Felség mellől.

A vén rókának csak annyi ideje volt, hogy hamar odasúgja Szultánnak: - Király, ne felelj most. A harag mindig rossz tanácsadó. Bízd rám a dolgot; én majd elintézem. A felelősséget magamra vállalom.

Annál pedig nincs kellemesebb, mintha a bajban levőről valaki leveszi a következményekért való helytállás sulyát. Ezért még a királyok sem szoktak neheztelni. Szultán kegyesen intett Ravasznak: - Tedd, amit akarsz, hűséges hívem.

Ravasz nagyot vakkantott:

- Felséges szárnyas úr, vitézek vitéze! Nagy félreértés van köztetek. Az én hatalmas uram, az oroszlán, mindig megbecsült téged és egész népedet. Most egy rosszmájú bűvész okozta a zavart közöttetek. Ha már így van, kénytelen vagyok megvallani. Hóhér fogadott velem, hogy bolonddá tesz mindnyájatokat; hasbeszéléssel utánozza a király hangját s gorombáskodik veletek, hadd pukkadjatok egyszer ti is, akiknek oly jó sorotok van.

Hóhér kővé meredve bámult Ravaszra. Szerette volna nyakon kapni s hamarjában kirázni belőle a szuszt; de olyan zsivaj kerekedett fölötte, hogy kénytelen volt arra ügyelni.

Hiába nyávogta: - Nem igaz! nem igaz! A felriadt madarak lármája elnyomta a szavát. S ha még csak ez lett volna!... De nagyot bődült maga a király is: - Mit mertél te a hátam mögött? te pimasz! Fogadsz az én bőrömre? az én káromra?... Rögtön elhordd magadat, vagy palacsintává lapítalak. Pusztúlj előlem, vakmerő!

A hiúz réműlten osont be a bokrok közé, onnan vinnyogta vissza:

- Nohát ez hallatlan! A király maga is elhiszi! Megpukkadok, meg én!

A többi, amit még nyöszörgött, elveszett a madarak okozta zajban. A szárnyasok kergetni kezdték; csípték, vagdalták mindaddig, amíg egy nagy fa odvába nem menekült előlök. Csak Vitéz maradt a helyén. Onnan szólt le.

- Jól van, elfogadom a mentséget, de azért tudom, amit tudok. A diplomáciai érintkezést ugyan nem szakítom meg a négylábúak fejedelmével, hanem felkérem őt, hogy ezentúl csak a maga népével parancsoljon. Ahogy én tudom, odalent nagy dolgok folynak; az ember tömegesen mozdúlt meg: mindenütt csoportokat látni; a tanácskozás elkeseredett és hogy miről folyik, azt abból sejteni, hogy a Menydörgők száma napról-napra jobban szaporodik. Mi szárnyasok tudjuk, mit jelent ez. Az ólomdarázs veszedelmes, mert láthatatlan és sokkalta jobban repül, mint a leggyorsabb madár. Mi elmenekülhetünk; mi az emberrel ki nem kezdünk, harcba ővele nem bocsátkozunk. Elhúzódunk innen; mindaddig, amíg ujra csend és békesség nem lészen. A négylábú urak maradjanak itt magokra és segítsenek magokon, ahogy tudnak. Végre is nem tudjuk, miért legyünk nekik fegyvertársaik, holott a szövetségből nekünk jóformán semmi hasznunk sincsen. Sőt ha meggondoljuk, hogy India gyöngyének a vérszomja okozta a Menydörgők mozgását: inkább még rosszalhatnók a dolgot. Hisz ezelőtt békességben éltünk, az ember valahogy belenyugodott, ha egy-két barmát a farkasok és medvék levágták. De most magára az emberre vadászik a Csíkos fojtogató , akinek nem kell egyéb ital, csak embervér. Csináljon a négylábú király, amit akar. Mi a magunk bőrét joggal féltjük. Mihelyt igazán baj lesz, elköltözünk innen.

Ezzel kiterjesztette roppant szárnyát s megindúlt felfelé, a piros szegélyű felhők irányába, amelyekre éppúgy sütött a hajnalpir, mint a messzeségben égő náderdő sárga-vörös fénye.

Afrika hőse egyedül maradt.

Elnézett a távol ködébe, ahonnan a veszedelmet most már kétségtelenül várnia lehetett.

Ott csakugyan mintha az örök pokol égett volna, úgy bújkáltak a vörös lángnyelvek végig a rónaság mélyén a nádasban a magas fűvel borított zsombikon, amely között nemrégen olyan jó titkos búvóhelye volt a tigrisnek.

A Csíkos fojtogatót az első füstoszlop menekülésre késztette ugyan, de az ember rettegéssel párosúlt haragja már csak a bizonyossággal elégedhetett meg. Hadd égjen le az egész terület, ahol az emberevő otthon lehetett. Hadd váljék perjévé, hamuvá a sűrűség, ahova a gyilkos behurcolgatta áldozatait.

A zsombikos már olyan, mintha ezernyi ezer nagy vakondtúrás födné a pusztaságot, feketén, gyászosan.

Közte, a zsombikárokban, még a víz is szurokszínű, s a belehulló tüzes perjétől langyos. Ott már semmiféle állat sem tanyázik. A madarak eltüntek, - a vidrák elvándoroltak, - a lápi őz, ki tudná merre bujdosik? A réti farkas éjente már nem szökik itt zsombikról-zsombikra, nagyokat szimatolva a levegő áramlásával szemközt.

Ahol az ember ráakad egy-egy fehérlő koponyára: sírva, átkozódva szedi össze, s bosszut esküszik a gyilkosra. Akinek jártányi ereje van, az a gyülekező helyekre siet, ahová dobszó, meg félrevert harang kongása hívja a népet.

Lázban él mindenki, aki a panaszokat s a sírást hallja. A Menydörgők fegyvereiket rázzák, emelgetik, - esküdöznek, tombolnak, halált kiabálnak. - Mind idekészül az erdőségbe, ahol a Csíkos fojtogató meg szörnyű társa, az elszabadult állatkirály lakik.

Ezeket a híreket egy kóborló farkas hozta, amely a tanyai kutyák egymásnak szóló üzengetéséből értett meg apránkint mindent. A gyorslábú farkast ki is nevezte a király kengyelfutónak.

Éjjel csak megjárta; akkor a szárnyas egerek híven megtették a magokét. Csúnya csudákat müvelt; kétszer is megjárta a nagy messzeséget a síkságtól a hegység lábáig, s uj meg uj adatokkal megrakodva tért vissza. Az alkonyat elinditotta útjára a kengyelfutót; az csak reggel felé vánszorgott elő, holtra fáradtan.

Napközben darazsak és szitakötők vágtattak szanaszét a környéken, s innen is, onnan is összeszedtek valamit, amit jó volt tudni. Az egész környék nagy messzeségben úgy készülődött, mintha mozgósítva lett volna.

A félrevert harang szomorú hangja jóformán sohasem hallgatott el. Zulejka, mintha valósággal megőrült volna, szenvedélye hatása alatt egyre folytatta borzalmas mesterségét. Nem múlt el nap, hogy vérben ne fürdött volna. Váratlanul és kisértetszerűen jelent meg az emberlakta helyen; jöttét nemsokára halálordítás követte valahol. Mire az emberek összefutottak, már csak azt láthatták, hogy eggyel megint kevesebben vannak.

Néha megpillantották a kullogó tigrist, amint izzó szemével hátra-hátra tekintett, szájában tartván zsákmányát, akinek számára nem lehetett már szabadulás.

Az őserdő köré napról-napra szorosabb gyűrűje fonódott az elszánt embereknek, akik mind arra esküdtek, hogy inkább meghalnak, de az indiai rabló rettegtetését nem tűrik tovább.

A halottrablók.

A rengeteg fölött éles víjjogással köszöntötte az uj hajnalt valaki.

Egy megvénhedett lomha ölyv volt, amely elmaradt a szárnyas királytól és kiséretétől, s most jelt szeretett volna kierőszakolni arról, hogy a társai hol vannak.

Választ sehonnan sem kapott. Csak a szél süvített néha az övéhez hasonló sírással. A nyavalyás beteg ölyv fáradtan vergődött arrább légi útján, közel a fák koronájához, hogy rögtön leszállhasson, ha a pihenést megkivánja.

Jóval magasabban, a hegyorommal párhuzamosan, egy másik ragadozó madár keringett, lassan, óvatosan. Kerek szárnyának minden evezőtolla mintha különvált volna. Vastag bothoz hasonló farka ellenben egy csöppet sem nyilt szét. Remekűl kormányozta kanyargó repülését a szárnyalásban művész rabló.

«Gonosz» volt az, a héja, aki suttyomban tért vissza a régi telepre, ahol egy császármadár-családnak a rejtőzőhelyét leste volt ki.

«Vitéz», a szárnyaskirály, megtartotta a szavát. A berber hőssel történt összeszólalkozása után egész hadseregével elvonult a Vöröskő tájékáról, ahol a négylábúak királyának kedvelt otthona volt. A rengeteg erdőségnek ebben a részében csak az alsóbbrendű szárnyasok maradtak, akikkel a sas nem sokat törődött. A madárkirály környezetében csupa rabló volt; - mit kerestek volna azok között a dalosok s a gyöngék?... A varjak, szajkók és szarkák szintén itt rekedtek, az éjjeliekkel együtt. Ők sem mertek a sólymokkal, kányákkal, ölyvekkel és héjákkal összekeveredni.

«Vitéz» büntetni akarta az «Afrikait». Hadd kivánja vissza azt az időt, amikor villámszárnyú sólymok voltak a futárjai, akik minden veszedelem hírét percek alatt meghozták neki. Hadd emlegesse meg, hogy goromba volt a sassal.

«Gonosz», a hírhedt útonálló, kéjelegve mérte végig az elhagyott erdőt, ahol most egyesegyedül ő volt a szárnyas úr. Leereszkedett a völgy bokrai fölé s megkezdte alattomos, ravasz vadászatát. Kinyujtózott a levegőben és suhanó árnyékként surrant el a nyilások között; vérszomjas tekintettel kutatta át a bokrok alját: hol venne észre egy gyanútlan fácánt, amelyre menykőként csapna rá.

Egy szajkó meglátta s réműlve recsegte: «a szárnyas hóhér! a hóhér!»

Minden madárhang rögtön elhallgatott. A gyöngék meglapúlva várták, hogy eltűnjék a gyilkos.

A héja bosszúsan lendült vissza a nagy fák koronája fölé s majd bele ütődött egy felriadt lángbagolyba, amely ijedtében egyik ágról a másikra röppent. A bagoly rákiáltott: - Hallod-e Gonosz, ha jól láttam, ott fent egy örvösgalamb bolyong, nem csípnéd el?

A héja felpislantott s abban a percben ész nélkül bukott vissza a fák lombjai közé.

- Terringettét! mormogta magában, ő Felsége ma ugyancsak magasan végzi reggeli sétáját. Ha itt, a tilalmasban, meglát: kikapok. - És fennhangon vetette oda a bagolynak: azt a galambot csak fogd meg magad, te vaksi!

Csakugyan a sas volt odafent, a felhők alatt. Talán a kiváncsiság vagy a megszokás hozta vissza erre a vidékre. Annyi bizonyos, hogy most nem vadászott. Felséges könnyűséggel írta le roppant köreit a végtelen űrben, ahol ő parancsolt. A földhözragadtak előtt ösmeretlen tisztasága volt ott a levegőnek.

Fölötte bolygó ködtenger úszott, amely a szemhatárt az égboltozat felé eltakarta. Fehérrel s rózsaszinnel festett áttetsző pára hömpölygött végig az ég mezőin a sas szomszédságában. Abból a magasságból el lehetett látni a Vöröskőig, ahol a sas a berber hőst hagyta volt.

A felhők mellől milyen kicsinek s egybefolyónak tetszett minden, ami idelent volt!

Maga a sas csak galambnagyságúnak látszott a föld színéről. Ebből a távolságból a földi hangokat már hallani is aligha lehetett.

A sas, aki büszkén hitte, hogy egyedül van: rekedt jajongásra lett figyelmes, amely mintha a ködfelhők titkos rétegei között támadt volna.

Vontatott, panaszos, rikácsoló hangok voltak azok. Kísérteties hatást tettek fényes nappal is.

A sas kedvetlenűl tekintett fel. Szeme még nem hatolhatott át a felhő ködén, amelynek egy foszlós lenge része éppen föléje került, de azért tudta, hogy kik vannak ott.

- A halottrablók! - szólott halkan. Útálatos fajzat!...

Ekkorra már arrább csúszott a felhő ernyője, s a sas meglátta a rideg vándorokat.

Még sokkal magasabban úsztak a levegőtengerben, mint ő maga. A legmagasabb havasok is lapos hómezőnek látszhattak onnan. Odáig semmi más földi élet, ezeken kívül, el nem juthatott. A meteorok titkos útai vittek ott keresztül-kasúl, nyomtalanúl.

Keselyűk keringtek odafent, az irdatlan légi távolságban.

A szárnyas rablók óriásai, akik egy országon át suhogtatják így zúgó szárnyokat, anélkül, hogy a föld fia csak sejtene is rólok.

Az ő szemleútjok térségein nincs más hang, csak a bősz orkáné. Ott csak ők vannak otthon. Még a sas is lentebb marad; még a sas se bírja el jól a levegőnek azt a ritkaságát.

Három komor keselyűre esett a sas szeme: két csupasznyakúra, meg egy szakállasra.

A csupasznyakúak szidták a szakállas idegent, aki, úgy látszik, véletlenül vetődött hozzájok, s bármennyire emelkedtek is, egyre fölibök került.

- Mit kisérgetsz bennünket? ripakodott rá az egyik csupasznyakú. Tudod úgy-e, hogy még a tiednél is jobb a szemünk, s most azt lesed: hol veszünk észre valami prédát, amiből te is falatozhass.

- Hagyd el, «Messzelátó», csöndesítette társát a másik. Az ilyen kalandoron úgy sem javítasz. Tolakodó volt egész életében s az is marad.

A szakállas keselyű levíjjogott rájok: - Ti éhenkórászok, még ti hencegtek? Mitek volna, ha jó szemetek se volna? Ügyetlenek és gyávák vagytok; élő állattal elbánni nem is mertek. A zerge fittyet hány tinektek; de nézzétek meg, milyen őrülten rohan keresztül a mélységeken, ha engem megsejt. «Messzelátó», talán nem látta kend?! S te «Dögrovás», mernél-e hamisan esküdni rá, hogy ilyen jelenetnek tanuja nem voltál?!...

A sas hallotta az izgatott hangú vitatkozást és felkerült a keselyűkhöz, amennyire csak a lélekzete bírta.

Beleszólalt a civakodásba:

- A saskeselyű jó repülő, s le tudja taszítani a szikláról a menekülő zergét. De mégsem igazi hős, mint a szemtől-szemben támadó sasok.

- A kis dicsekvő! riogta a szakállas, «befelé», amit a többi meg nem érthetett.

Azután fennhangon folytatta, a nagy volapükre forditva a szót:

- Tudjuk, Vitéz, hogy a nevedet te megérdemled. De azért a mi fajtáinknak is van olyan adományuk, amiben téged fölülmúlunk. Im’, itt van «Messzelátó», aki minden kimúlt ebet rögtön felfedez; és itt van Dögrovás, aki egy mértföldnyiről is megérzi a temetetlen halottat s olyankor így kiált fel: hajh, minő remek illat!

A csupasznyakúak eleinte azt hitték, hogy Szakállas komolyan dicséri őket, s ugyancsak bólintgattak. De most kisült, hogy mindez tulajdonképen csak csúfolódás.

Ujra szitkozódtak:

- No, te nagyszájú félvér, te se sas, se keselyű, te hitvány korcs: miben vagy te különb? Mi erősebbek vagyunk s legalább haszna van belőlünk a világnak; de te csak tolvajkodol, akár elevenre vásik a fogad, akár holtra.

Egyetértően rikoltottak; de aztán «Messzelátó» felkiáltott:

- Ugyan, te híres, mondd meg hát, mi van itt alattunk, a nagy erdőben, a dőlt fenyő tájékán. Lássuk, mennyit ér a szemed!

Szakállas merőn szögezte szemét a jelzett pontra. Hirtelen nagyot rikkantott örömében:

- Az ám, mondta, egy hullott vadkan! Ni, hogy feketéllik!...

- Az ám! kacagott Messzelátó, kérd kölcsön pajtás, a vakondok szemét. Hisz’ ott egy égett tuskó feketéllik. S te azt vadkannak nézed?!

Dögrovás úgy kacagott, hogy a könye csurgott. A sas is megmosolyogta a Szakállas vereségét.

- No ezt jól csináltad, mondta; most alaposan megszégyenültél. Legjobb, ha eltűnöl s nem nevetteted ki magadat még jobban.

S minthogy úgy sem volt már kiváncsi a nyelvöltögetésre, felszólt a keselyűkhöz: - Szervusztok, halottrablók! azzal kinyújtózott, s úszott-úszott egyenesen, mintha zsinóron húznák, ösmeretlen vidékek felé. - Vitéz alkalmasint tervez valamit, gondolta «Szakállas», és utána lopódzott.

A csupasznyakúak ott maradtak s «Dögrovás» közönyösen folytatta keringését. Még magasabbra igyekezett, hogy távolabbra lásson. De Messzelátó visszaszólította:

- Ne menj el most innen, kedves rokon.

Dögrovás kiváncsian és reménykedve kérdezte: talán látsz valamit?

Messzelátó nem felelt mindjárt. A távozó két nagy urat kísérte tekintetével. Azután, amikor meggyőződött róla, hogy nem jönnek vissza többet, a társához fordúlt.

- Pislants le csak te is ahhoz a dőlt fenyőhöz, Dögrovás.

A csupasznyakúak jó orrú kopója majd kinézte a szemét, mert a látása nem versenyezhetett a rokonáéval.

- Zavarban vagyok, szólott kisvártatva; de bizonyosra veszem, hogy neked volt igazad.

- Dehogy volt, dehogy volt! - kacagott «Messzelátó». - Az a szakállas marha nagyon is pompásan lát.

- Micsoda?... hogy az a feketeség...

- Az, az! hullott vadkan; ahogyan ő mondta.

- No de ilyet! hisz’ akkor még sem olyan jól lát, ha neked elhitte, hogy nem az.

Messzelátó ravaszúl mosolygott: - Akit tekintélynek tartunk, akármilyen bolondot mond is, hiszünk neki. Az a buta Szakállas még gondolni sem meri, hogy ő úgy lát, mint én; s amikor a sas is kinevette, meg volt győződve róla, hogy tévedett.

- Nagy kujon vagy, öreg! ujjongott Dögrovás; és nyomban neki készült, hogy összekapja a szárnyát s lezuhanjon a vadkan tetemére.

- Ne szeleskedjél úgy, förmedt rá Messzelátó. Ha ész nélkül rohansz: valahány csatangoló keselyű mind gyanút fog s utánunk csődül. Lassan ereszkedjél le: - majd én vezetlek, várj.

S azzal elkezdett csigavonalban lefelé kanyarodni, mintha mindössze is a sok hiábavaló kóválygást unná s most nem volna más gondja, minthogy valamelyik sziklán megpihenjen.

Alig jutottak lejebb pár száz lábbal, máris fölkiáltott Dögrovás: - Ojjé, bátya, de gyönyörü zsákmány!... És milyen nagy seb látszik az oldalán.

- Hogyne, mikor a négylábúak királya vágta le.

- Vajjon! Honnan tudod?

- Magam láttam. Még az este történt. De úgy látszik, nem volt éhes a király, mert alig kóstolta meg.

- És most mink lakunk jól belőle: - fejezte be Dögrovás a gondolat sorrendjét nagy lelkesedéssel.

A két halottrabló nemsokára már a faóriások fölött zúgott végig s eltünt a lombok közt, amint az őserdőnek abban a zúgában, ahol a megdermedt vadkan volt, leszállott a földre.

Jönnek a Menydörgők.

Az erdő szabad lakosait időközben olyan izgatottság fogta el, aminő még soha.

Csendkedvelő volt valamennyi, de a csend és a nyugalom hovatovább fogyott, lehetetlenné vált itt. Még a rengeteg legbelsőbb, legtitkosabb sűrűségeibe is elhatott annak a híre, ami a síkon történt, s ha éjjente a hold sápadt fényén kívül, élénk pirosságot láttak a szabadok a messzenyíló égboltozaton: tudták, hogy mi az; hogy az agyonzaklatott ember föléget odalent mindent, ahol még búvója lehetne a rettegett rémnek, India gyöngyének.

Az sem volt titok többé, hogy a Menydörgők most már nem elégszenek meg a védelemmel, hanem halálos elkeseredésökben támadni készülnek. A kengyelfutó-farkas megszorított volt az erdő szélén egy kis falusi kutyát s kifaggatta. A szegény kuvaszkölyök reszketve mondta el, hogy a «Nagybajúszú», a Menydörgők vezére, mindennap száz lövést tesz gyakorlatképen, s hogy lövései borzasztó biztossággal ölnek. A rabló szabadok a közelébe se juthatnának, hogyha szét akarnák tépni. Kilőné még a szemök világát is.

A rabló szabadok már napok óta csak a «befelé-nyelvet» használták. A nagy volapük - a kifelé-nyelv - árulójok lehetett volna, hogy íme, mennyire meg vannak zavarodva. Ezt pedig röstelték volna azok előtt, akik eddig úgy néztek rájok, mint félelmet nem ismerőkre.

Az egykori kormányzó, Barlangi, folyvást azon sopánkodott, hogy miért nincs most tél. Akkor ő bebújnék valami sziklaodúba, az ember ott rá nem találna. Most ellenben nem bírná ki a hosszas koplalást az önkényt vállalt börtönben.

A hegyek a távoli lövöldözés durranásait verték vissza, halkan. Ezek a szokatlan vészjelek még Szultánt is izgatták. A szabadok királya idegesen bődült egyet-egyet, amire mintha ezernyi embertorokból jött volna meg a zúgó, égre jajdúló válasz.

Ravasz alázatosan kérte a királyt: Felség, ha lehet, tűrtőztesd magadat. Lásd, hatalmas hangod még sokkal biztosabban árulód, mint a puha földbe taposott nyomod. A Menydörgők első sorban titeket keresnek, akik nagyok és rettentők vagytok.

Szultánt elöntötte a düh erre a beszédre: - Mit? hát bánom én, ha az egész világ minden kétlábú férge rám támad is? Inkább vesszek el százszor, semhogy gyávának lássanak! A bujkálás nem az én természetem. Segítsenek azzal magokon a félénk fűevők.

És ujra nagyot bődült; hangja túlharsogta volna az orkánt is.

Ravasz odább sompolygott. Csikasz, akinek még most is meg volt perzselve a bőre az égő lápról menekülése emlékeképen, csudálkozva kérdezte:

- Mit vigyorogsz? Mi okod lehet a megelégedésre?

A fiskális hirtelen komoly arcot vágott. - Ej, mondta, csak ásítottam egyet; - sem éjjel, sem nappal nincs már módunk az igazi pihenésre.

- Már az igaz, felelt Csikasz. Magam is olyan fáradt vagyok, hogy majd eldűlök. Bebújok egy kicsit a vadkomló közé; - ott van egy kis ebédem eldugva, - no, csak éppen egy személyre való, tette hozzá hamar, nehogy felkeltse Ravasz érdeklődését. Azután sarkon fordúlt.

- Szervusz! Jóétvágyat! kiáltott utána a fiskális. És magában azt gondolta: «ostoba tökfilkó, - mintha nem tudnám, hogy az este egy őzgidát vágtál le; azt hiszem, keveset találsz a maradékból, minthogy magam is abból reggeliztem.»

Körülnézett s látván, hogy egyedül van, megint széjjelhúzta huncutkifejezésü keskeny pofáját.

- Hogy minek örvendek? röhögte halkan, önmagának. - Annak, hogy valamennyien buták és képzelődők vagytok. - Lám a király egyre-másra ordít, - hiúságból . Nem szeretne gyávának látszani!... Tudtam, hogy ha beadom neki a motoszt, el nem hallgat. (Az oroszlán nagyot ordított ebben a pillanatban is.) Csak bőgj, - kacagott Ravasz hangtalanúl: - csőditsd erre a Menydörgőket! - Mi, gyöngébbek, sokkal könnyebben menekülhetünk így, valahol máshol, ahol a nagy hatalmakat senki sem keresi.

Lement a völgybe s elkezdett ügetni, mint akinek titkos, de tudatos útja van. A patak medrében elvesztek lépései. Ott, a nyirkos puha földön, a legparányibb zajt sem okozta, amint óvatosan előre nyomúlt. Sokáig haladt a mederben, mindaddig, amig egy ponton a patak esése valóságos kis zúgot nem alkotott. Itt egy ügyes szökéssel kipattant a hallgatag erdőségbe, amely ezen a ponton még teljességgel csöndes és elhagyatott volt.

Verőfényes erdei rét terült előtte, amely a hegyoldal déli részét foglalta el. A virágos rétecskén temérdek méh döngött, s valamivel fentebb, ahol az erdő megint áthatolhatatlan sűrűséggé folyt össze, feketerigók röppentek egyik bokorból a másikba, a gyönyörű magas fű közé rejtett sziklatömbök fölött.

Ravasz felugrott egy ilyen sziklatömbre, amelyre éppen rásütött a nap s amely körül árnyékos bujasággal tenyészett a sokféle vadfű, közte egy pár nehézlélekzetű is, amitől nyirkos, dohos szag terjedt el a kis sziklavár alján.

- Sátán, itthon vagy-e? - kérdezte, s óvatosan pislogott lefelé, készen arra, hogy szükség esetén rohanva meneküljön.

A szikla alól halk sziszegés hallatszott; hosszas, vontatott sziszegés, hasonlatos egy mély sóhajtáshoz. Ravasz megkönnyebbűlt. A vörös ördög nem haragszik, mondta. Hangja szelíd és türelmes. Ha mérges volna, már kicsapott volna dühében a sziklája alól.

- Hallod-e, Sátán, én vagyok itt, aki neked ezt a jó lakást szereztem, folytatta Ravasz. Mindig rendelkezésedre vagyok, akármiben. Senki téged olyan nagyra nem tart...

- Jól van jól, sziszegte alúlról az előbbi kísérteti hang. Miért kerestél fel? Mert ha te róka vagy is, a kígyó eszén ugyan túl nem jársz. Tudom, hogy ok nélkül se ide nem jösz, se nem hízelkedel.

- Halld tehát, Sátán, csakugyan oka van annak, hogy meglátogattalak. A szabadok közül egyesegyedűl én gondolkozom; a többi napról-napra élődik s várja a jó szerencsét. Még maga a király is. Megvallom neked, államcsínyen töröm a fejemet. Hozzád jövök, aki mindnyájunk között a leghatalmasabb vagy...

- Ki vele, mit akarsz?

- Látod, Sátán, minden bajnak a tigris az oka. Mert baj van, tudod-e?

- Mindent tudok, de bajt én sehol nem látok. Miattam ugyan lelövöldözhetnek a Menydörgők mindnyájatokat: nekem nem árthatnak. Én láthatatlan vagyok: s akinek pedig láthatóvá válok, az a halál fia.

- Igaz, Sátán: és mégis baj van. Én mondom neked. Mert a Menydörgők felgyújthatják az erdőt is, épp úgy, ahogy a lápot. Már hallottam félfüllel valamit erről a szándékukról. Pedig a tűz még náladnál is hatalmasabb. Azt hiába marod meg, nem fog rajta. Ha körülsziszegnek a lángnyelvek, te sem menekülhetsz. A szikla is áttüzesedik tőlük s akkor hiába bújsz alája...

A Vörös ördög dühösen csapott ki a fejével a kövek közűl: - Ne ijesztgess, mert megkeserűlöd; - mit akarsz? állj elő már vele.

- Mit akarok? Semmit sem akarok. Csak kérdezlek, nem lehetne-e módját ejteni, hogy a veszedelem oka csöndben, feltünés nélkül megszünjék?

- Világosabban beszélj. Ördög érti az ilyen virágnyelvet.

- Ha például Zulejka hirtelen eltünnék. A Menydörgők ő rá haragszanak olyan szertelenűl.

- Kezdelek érteni. Azt szeretnéd, ha India gyöngyét váratlan szerencsétlenség érné, hogyha például én megölelném.

- Csitt, Sátán, én egy szóval se mondtam ilyet.

- Kis kedves, milyen óvatos vagy! Nem tetszenék, úgy-e, ha Zulejka sejtené, mily igaz barátja vagy. No, ne is fecsegj tovább. A gonosz gondolatot elhintetted bennem. Hanem mondok egyet. Ismerlek és előre figyelmeztetlek annak a következményeire, ha a tigrist ugyanily célból keresnéd fel...

- Miféle ugyanily célból? kérdezte Ravasz, méltatlankodva.

- Nono, tetőled kitelik, hogy Zulejkát viszont rám uszítod. Elhiteted vele, hogy az életére török s ezzel vak dühre ingerled, hogy támadjon meg s igyekezzék valahogy eltiporni. Tudod, hogy abba ő is belehalna. Igy azután te, jómadár, egyszerre kettőnktől szabadulnál meg, mi?

- Ejnye, Sátán, de fürgén jár az eszed, - kacagott Ravasz, - tréfálkozva. De magában elképedt és szorongva mondta: - Ez a bitang a vesémbe lát. Jó lesz iszkolni innen.

- Elég, sziszegte a Vörös ördög némileg idegesen, vége a kihallgatásnak, - hagyj magamra.

Ravasz nem mondatta kétszer. Köszönt és leugrott; azon igyekezett, hogy jó messzire essék a sziklától. Hisz’ a Sátán szándéka kiszámíthatatlan.

Elsurrant a gaz közt s nagy kerülővel fordúlt az őserdő felé, ahol a százados fák közt állandó volt a homály.

Egy óránál is tovább tartott, amíg folyvást kifelé ment az erdőből; s még órákig tartott volna, amíg leért volna a sikság szélére, ahol az embertömegek sátortáborban szállottak volt meg a rengeteg körül.

Az előőrsök megelőzték a nagy csapatokat. Előretolt sátrak voltak az erdőben, hallgatagon. Ezekben a sátrakban mindenütt csak két-három Menydörgő tanyázott. A Menydörgők színe-java. A legjobb lövők. A rettenthetetlen bátrak. Az igazi férfiak.

Ravasz tudott már erről a csöndes előnyomulásról s most meg akart bizonyosodni, hogy hány ilyen előőrs van, s hol foglalták el azokat a pontokat, ahonnan uralkodni akarnak a környéken.

A nap már lehanyatlott, s az őserdőben a homály növekedett. A sűrűség nappali hangjai elhallgattak, ellenben kezdtek jelentkezni az estiek.

Egy holló megszállott valamelyik faóriás koronáján s mély károgással hirdette, hogy neki már este van.

Az avaron halk moszatolással csúszott el egy ártatlan erdei sikló. Máskülönben nagy volt a némaság; - csak az erdő szélén dörrent meg néha egy-egy lövés. Ott, az őrtüzek mellett, még nem készültek az emberek aludni.

Néhány komor Menydörgő a szárnyasegerekre lövöldözött.

Ebben a mélységes magányban fülelt Ravasz, amikor egyszerre borzasztó sikoltás metszette végig az őserdőt.

Utána mintha megmozdúlt volna a föld: dübörgés, robaj, röfögés, ordítás, azután egymásután két fülsiketitő durranás hallatszott. A dörgést mintha tompa zuhanás követte volna. Azután ismétlődött a röfögő bőgés, ami közé éles kiáltások vegyűltek.

Még a Ravasz kipróbált idegzete se bírta tovább ezt a pokoli lármát. Farkát zászlóként lengetve rohant visszafelé, az erdőbe, s csak arra állott meg, hogy mögötte ziháló, nehézkes lélekzettel üget valaki. Megfordult. Cézár jött vele szemközt. Cézár, akinek a félválla össze volt törve, és amint a hold éppen kisütött, látni lehetett, hogy sötét, szinte fekete vér patakzik belőle.

- Mi történt, nagyúr? kérdezte a fiskális, elfeledve a maga ijedtségét.

A gorilla csak most vette észre Ravaszt.

Komoran mordult rá:

- Ha kiváncsi vagy, menj vissza és nézz körül egy kicsit. Azt hiszem, egy pár Menydörgővel kevesebb van. Hanem a fehér személyt elejtettem. Sikított és karmolt.

Ez a beszéd teljesen érthetetlen volt Ravasznak. Minthogy a gorilla egy szót se mondott többet: rászánta magát, hogy akármi lesz is, visszasompolyog és megtudja, amire kiváncsi volt.

Utközben hallotta, hogyan köhög Cézár rekedten, fáradtan, sipoló lélekzettel.

Lement egészen az előőrsig.

A sátorból nyöszörgő hangok törtek ki. Egy erős, durva hang káromkodott.

- Maga az eleven ördög volt, - mondta hevesen. Szegény pajtásom, te ugyan megjártad. De miért is cipelsz magaddal asszonyt?

- Nem ő cipelt; - én nem akartam mellőle elmaradni, siránkozott a nyöszörgő, kétségbeesett hang, amely azután mindjárt zokogásban tört ki. Jajgatva kérdezte: «Ó, vajjon él-e még?!»...

A káromkodó hang most gyöngédre változott. - Él, mondta, de maga ne sírjon: azzal csak izgatja. Hozzon vizet.

Könnyű mozgás támadt a sátorban. Ravasz megriadt, elfutott. Tovább hallgatózni nem mert. Amint azon tanakodott, hogyan egészitse ki a történteket, suttogó hang szólt hozzá felülről. Csúnya libegett ott, a kis szárnyasegér.

- Én az egészet láttam, Ravasz, - mondta közlékenyen. Borzasztó volt. Ebben a sátorban három híres Menydörgő lakott egy asszonnyal, aki az egyiktől egy lépést sem tágitott. Cézár már tegnap is itt settenkedett s látta, amint az asszony vizet hozott a patakból. Az imént kilépett az asszony a sátorból, s Cézár, mintha a földből nőtt volna ki, előtte termett: megragadta, vitte. Az asszony sikoltott, a Menydörgők kirohantak; mindnyájan bőgtek, orditottak; villámlás és égzengés támadt; Cézár balkarja lehanyatlott; - úgy látszik megsebesült - nem tetszhetett neki a dolog. Itt hagyott mindent s elkocogott a sötétségben. Az egyik Menydörgő feltápászkodott s elindúlt segítségért. A másikat az az egy, aki épen maradt, bevonszolta a sátorba. A fehér nő azóta egyre sír.

A szárnyasegér elbeszélését messziről idehangzó vontatott, elfojtott bőgés szakitotta félbe. Ravasz megismerte a Zulejka hangját. «India gyöngye» alkalmasint most indult kalandos útaira.

A nagyhatalmak találkozója.

A négylábú szabadok királya a hegyoldalon jött volt lefelé, amikor a hercegnő hangját meghallotta.

- Beszélnem kell kedves rokonommal, mondta magában a király, mert úgy látszik, csakugyan van valami a levegőben, amit nem volna helyes kicsinyelnem.

E rövid magánbeszéd után kinyújtotta sörényes nyakát, feltátotta a száját s elkezdte magából kilökdösni azt a félig morgó, félig röffenő-hördülő bőgést, amely olyan, mintha mély barlangból jönne, s visszhangos szakadékok közűl emelkednék ki, karvastagságú húrokból.

Az erdőség sokat zaklatott lakóin végigfutott a borzongás erre a szózatra, amely jeladás és egyszersmind hívás volt Zulejka számára.

A Menydörgők, odakint az erdő szélén, mindent abbanhagytak, s szájtátva figyelték, hogy merről szálldos hozzájok az oroszlánordítás. Sok Menydörgőnek vert gyorsabban a szive; de egy sem volt köztök, aki önkénytelenül is valami tiszteletfélét ne érzett volna az állatkirály iránt, aki az embernek sohasem volt igazi ellensége, mert beérte azzal, hogy a vadonban élő alattvalói közül vegye ki a dézsmát.

Hanem amikor a király hívására egy völgykatlanból feltört a tigris vontatott, dünnyögő, nyögésbe vesző válasza, akkor egyszerre leirhatatlan düh öntötte el a Menydörgőket.

- Az emberevő! Az emberevő! üvöltötték, remegve az indulattól és a gyűlölettől.

Az egész erdőségen végigzúgott a kétségbeesésnek s az engesztelhetetlen haragnak a feljajdúlása; az elhatalmasodó éjszakában minden bokor ettől a rémkiáltástól rezdűlt meg: «az emberevő!»...

A sziklák kisértetiesen kacagó visszhanggal verték vissza az «emberevő» elátkozott nevét.

A két nagyhatalom, az oroszlán meg a tigris, akközben folyvást közeledett egymáshoz. Zulejka szótfogadott és jött, ami különös kegy volt az ő szeszélyes lényétől, amely engedelmeskedni még a királynak sem tudott.

Szultán eléje ment. Egy tisztáson találkoztak, amelyet a felhők közt bujkáló hold néha-néha, pillanatokra, megvilágított. A király kilépett a tisztás közepére s egy utolsó hördüléssel köszöntötte a bokrok sötétjében lappangó tigrist, amelynek a körvonalait az ő éles szeme már fölfedezte.

Zulejka óvatosan sunyítva, a fülét hátracsapva s hasával a füvet horzsolva tett néhány lépést a szabad térségen, de illő távolságban megállott. Már régebben nem találkozott a felséges úrral, s most egy kis félsz volt benne, hogy vajjon a sok galibáért, amivel a Menydörgőket a szabadok nyakára csődítette, nem kap-e ki?

Hanem a király nem látszott haragosnak. Inkább megint az a bolondos izgalom vett erőt rajta, ami egyízben már arra késztette, hogy valóságosan udvaroljon szépséges rokonának. Most sem állhatta meg, hogy leereszkedően meg ne jegyezze: - Hercegnő, önért igazán kár volna, ha a Menydörgők...

Nem fejezhette be, mert India gyöngye hízelegve vágott közbe: - Ha a király pártfogásába vesz, ezer Menydörgőtől sincs mit tartanom.

Szultán felemelte a nyakát, amelyről majdnem fekete sörény omlott le könyökéig. Nézésében a hódító daliák tüze volt. - Jöjjön közelebb, kedves rokon, mondta biztatóan, inkább kérve, semmint királyi felsőséggel.

Bengália leánya azzal a sompolygó nesztelenséggel lépdelt a Felség elé, amely csupán csak a macskák sajátsága. Amint egészen mellette volt, merész bizalmassággal törüszkölődött hozzá, s úgy sétált végig magasra tartott feje alatt.

Ha ezt a Szultán egykori felesége látja, abból alkalmasint véres féltékenységi jelenet fejlődik vala. De a furcsa kis idill igy sem maradt teljesen titokban. A sűrűség homályából röfögő, boszús, izgatott hang tört elő: - Ha a királynak légyottja van, vezesse barátnéját a vadkomlósátrak alá. Ez itt a gorilla tanyája s a gorilla most beteg, nyugalomra vágyik.

- Ez Cézár! mordúlt fel a király meglepetten.

- A gorilla! - szólott Zulejka, s ösztönszerüleg nyújtotta ki a karmait. Eszébe jutott a nagy majommal való minapi találkozása.

Szultánban, annak hallatára, hogy a gorilla beteg, feltámadt a királyi nagylelkűség.

- Jőjjön ide a gorilla, szólt oly hangon, amelyben nyugodt rendelkezés, jóformán parancs volt. Ha beteg, mindenkép elnézők vagyunk iránta, bántódás nem éri. Megbocsátjuk illetlen modorát, sőt bevonjuk a tanácskozásba, aminek eljön az ideje, minthogy a Menydörgők megindították a háborút ellenünk.

A bokorban erős szöszmötölés támadt s néhány másodperc múlva egy magas, zömök, fekete alak bujt elő a cserje közűl, sipoló lélekzettel, s közben-közben elfojtott hangon nyögve:

- A Menydörgők! dörmögte a gorilla s fenyegetőleg emelte fel jobbját, amelyben most is hatalmas furkót szorongatott. Én már megismerkedtem velök némileg. Egy tűzdarázs megcsípett s a fúlánkja belém tört. Balkaromban érzem.

- Hogy lehettél olyan vigyázatlan? kérdezte a király. Lásd, a hercegnőt mióta üldözik s ő úgy surran el előlök, mint a kígyó.

A gorilla fölmordúlt: - A hercegnő nem férfi és nem is rokonsága az embernek. Én láttam a fehér nőt s el akartam rabolni, hogy ne unatkozzam úgy.

- És rajta vesztettél, vágott közbe Szultán. Szegény bolond te; no majd lesz módod benne, hogy boszút állhass. A Menydörgők hívás nélkül is jönnek.

Zulejka kéjesen nyávogott: - Mennyi embervér! mennyi! Sok édes embervér! - Kóstold meg egyszer te is, király!

Hirtelen elhallgatott s figyelni kezdett. Felborzolt szőrrel lépett hátra. - Hallottátok? kérdezte halkan, idegesen.

Szultán s a gorilla fülelt.

A völgy felől, az avaron, lassú, egyenletes csúszás neszét vehette észre, akinek nagyon finom volt a hallása. A csúszás halkan súrolta végig a száraz avart s időnkint csöndes sziszegés vegyült ebbe a gépies hangba.

Mindahárom hallgatódzón egyszerre szaladt végig a hideg. A gorilla volt a legtürelmetlenebb. Dühösen kezdett topogni s össze-összecsappantotta az agyarát. Zulejka mereven nézett villogó szemével arra, ahonnan a csúszás közeledett. Szultán mozdúlatlanúl maradt ugyan, de önmagának meg kellett vallania, hogy csak erőlteti a nyugalmat s hogy gyorsabban ver a szive.

Ösztönszerüleg kitalálták, hogy ki az, aki most jön.

- Igy csak a Vörös ördög sziszeg, - mormolta Szultán.

Zulejka felelt neki: - Igazad van Felség, - ösmerjük ezt a hangot fogságunk idejéből. De én már azóta is hallottam egypárszor barangolásaimban.

- Ti mindnyájan megijedtetek, szólalt meg most a sziszegő hang finnyásan s kicsinylően. Csillapodjatok no, nem haragszom. Jobban tetszetek nekem, mint az idevaló gyáva benszülöttek. Hallottam az oroszlán ordítását s a tigris válaszát; egy bagoly a gorilla esetéről huhogott valamit; gondoltam magamban: elnézek erre egy kicsit. Csak közel ne jőjjetek, mert különben semmiről sem tudnék jót állani.

- Jókor jösz Sátán, mordúlt fel Szultán felsőséggel, mert szükségét érezte, hogy minden borzongása mellett is úgy viselje magát, ahogy királyhoz illik. Tanácskozásunkban részt vehetsz; de figyelmeztetlek, hogy itt senki se fél tőled, legkevésbé pedig jó magam, aki mindnyájatoknak ura vagyok! Mérged halálhozó, azt jól tudom; de talpamnak egyetlen ütésével megsemmisíthetlek, mielőtt időd volna rá, hogy marásoddal veszélybe dönts. És én követelem tőled a tisztességes hangot, különben, istenemre, rögtön szétverem a koponyádat, ha az életemmel adózom is érte!...

Mindezt fokozódó haraggal bőgte a király, s az utólsó szavakat már vad tűzben égve, halálmegvetéssel ordította.

Sörénye lobogott, s amint hatalmas első lábával dobbantva csapott le a földre, el kellett neki hinni, hogy gondolkodás nélkül kész beváltani fenyegetését, ha a kígyó meg meri sérteni.

A Vörös ördöggel így még senki sem beszélt. Ahhoz volt szokva, hogy halálos borzalmat keltsen s hogy reszkessen tőle minden. Ez a királyi hang most megdöbbentette. Érezte, hogy ha az oroszlán megrohanná, őneki feltétlenül vége volna. Legfeljebb együtt pusztulnának. De mi haszna volna abból? Élni mégis csak jobb.

Meghunyászkodva szólott:

- Nono, király, ne neheztelj, kérlek. Te kivétel vagy mindenek között. A te felsőbbségedet elismerem. De azután senkiét másét!

Éles, dühös sziszegést hallatott, amely azt jelentette, hogy elég neki a megalázkodásból, többre nem hajlandó.

Zulejka nem mert szólani. Távolról sem volt annyi szive, mint az oroszlánnak. A gorilla pedig csak röfögött és okoskodás nélkül maradt «en garde»-ban, nehogy a sok fecsegés közt elmulasszon egy olyan pillanatot, amikor a kígyó esetleg megtámadja. Ő biz’ nem sokat vitatkozott. De tudta, hogy kezében borzasztó fegyver a furkó, s hogy hamarább és biztosabban szétverné vele a sátán testét, mint amily gyorsan az oroszlán eltiporná.

Csinos kis társaságot alkottak így, négyen.

Amióta a tűzkatasztrófa történt a cirkuszban, nem volt még úgy, hogy mindnyájan együtt lettek volna.

Most látták viszont egymást először mind a négyen együtt, s amint egymásra néztek, bátran lehetett az az érzésök, hogy urai az egész környéknek, s hogy a Menydörgőkre borzasztó sors vár, ha nyilt harcban kerülnek össze valamikor.

Szultán megkapta a Sátántól a maga személyes elégtételét s ezzel fölöslegessé vált, hogy tovább is élére állítsa a dolgot. Hallgatagon vette, hogy a Vörös ördög senki másnak sem akar meghódolni, egyedül ő neki. Elterelte a vitát a további személyeskedéstől.

- Van-e valamelyiteknek olyan terve, vagy eszméje, amivel a szabadok ügyén segíthet? - kérdezte.

Mindnyájan hallgattak. A tigris ezt gondolta: - Bánom is én, hogy ti mit csináltok; én majd gondoskodom róla, hogy egérúthoz jussak, ha nagyon szorongatnak.

A gorilla bután bámult maga elé s igy szólt: - Én minden Menydörgőt leütök, aki hozzám közelíteni mer.

A Vörös ördög halkan sziszegte, befelé-nyelven, amit csak a kígyók érthettek volna:

- Nem értem a királyt; csak nem akar belőlünk hadsereget szervezni, holott semmiféle közös célom énnekem vele nincsen? Ha baj lesz, a föld alá búvok s egy sziklarepedésben várom meg, amig a nyugalom visszatér.

Szultán ujra megszólalt:

- Eszerint semmi ötletetek. Pedig a Menydörgők sokan vannak s tűzdarazsaik messziről égetnek és marnak. Jó! hát én mindnyájatok helyett gondolkodom és cselekszem, ha kell. A hadüzenet megvan; a háború elől kitérni többé nem lehet. Én inkább meghalok, semhogy még egyszer ember kezére kerüljek ebben az életben. A szabadoknak érezniök kell, hogy összetartásra van szükségök. Még az éjjel szétküldöm hadiparancsomat.

Felemelte a szavát s a levegőbe nézett. - Van-e itt valahol futár? Valaki az éjjeliek közül?

Halk csipogás hallatszott.

- Én vagyok itt, király. Sejtettem, hogy szükséged lesz ma rám. Mit parancsolsz?

- Te vagy, Csunyácska? kérdezte a király barátságosan. Te hűséges vagy s rád mindig biztosan lehet számítani. Halld tehát. Végy magad mellé még egy pár szárnyasegeret s intézd úgy a hírszolgálatot, hogy hajnalra minden «szabad» tudja a haditervet. A farkasokra vár a legsürgősebb feladat. Ők minden éjjel szakadatlanúl nyugtalanítsák a Menydörgőket. Ne az előőrsöket riasztgassák, akik úgyis virrasztanak, hanem a hátúlmaradókat, akik sátraikban nyugodtan alusznak. Ne engedjék pihenni őket, fárasszák ki a folytonos készenlétre szorítással.

Barlangi és társai az erdő sűrűit tartsák megszállva. Egyre változtassák helyöket s itt-ott mutassák magokat az előőrsöknek. Hitessék el velök, hogy tízannyian vannak, mint valósággal. Minden nap más-más ponton ingereljék támadásra a Menydörgőket. Zulejka folytonosan résen lesz, s ahol a Menydörgők figyelmét a Barlangiak valahogy lekötik: ott orozva rohanja meg őket s egypárt leüt közülök.

Cézár arra vállalkozzék...

- Cézár semmire se vállalkozik, vágott közbe a gorilla kedvetlenül. Hát nem hallod király, hogy beteg vagyok? A tűzdarázs még hagyján, azt csak kiheverném. De minden este lánggá válik az egész testem és úgy köhögök, hogy majd kiszakad a lelkem. A halál kutyája ugat belőlem.

Mintha bizonyítani akarta volna: sokáig rekedten, szárazon köhögött. Fekete szája szélén a nagy köhögéstől vércseppek mutatkoztak. Amikor a köhögése szünetelt, így fejezte be mondókáját: - Engem hagyjatok ki minden számításból. Én a saját bőrömért sem sokat vagyok hajlandó mostanság fáradni. Elég, hogy amelyik Menydörgő megpillant, azt kileli a hideg ijedtében. Az ördögök nagyapját látják bennem.

A király bólintott és a Vörös ördöghöz fordúlt: - És te? kérdezte kiváncsian.

A korallkígyó hosszasan sziszegett. - Nekem ne adj parancsokat király. Úgy se tartanám meg. Nem dacból, hanem mert nem értesz te ahhoz, amit én magamra vállalhatok. Az én utaimat te nem ismered. Bizd rám, hogy mit tegyek, s merre hordozzam szét a gyors halált.

- Még csak egyet tehát, - szólott a király. Magamról hadd beszéljek. Biztosítalak mindnyájatokat, hogy engem állandóan a helyemen találtok. Én a legveszélyesebb pontokat keresem és szakadatlanul párbajra hívom a Menydörgőket. Én el nem rejtőzöm, hanem támadni fogok, mint az égiháboru. Ám azért lesz eszem, hogy vakon és ostobán ki ne szolgáltassam magamat a tűzdarazsaknak. Hóhért és családját veszem magam mellé, ők lesznek résen mindig, hogy tudhassam, merre van nagyobb baj. És most kiki a helyére. Menjetek!

A «nagyhatalmak» lassan, szótlanúl oszoltak el.

A király maradt utólsónak. Felemelt fejjel nézett bele az éjszakába s hallgatta a gorilla nehéz lépéseit, meg a tovasikló Sátán csúszását. Az imént még látszott valami kevés holdfény. Most eltünt a sápadt hold egy nagy barna felhő mögött. Majdnem koromsötét volt. A király ebben a kietlen éjszakában indúlt neki a völgynek, ahol még nagyobb volt a homály.

A háboru.

Másnap éjjel a rengeteg erdőségbe előőrsökként benyomult vadászok, akiket a «szabadok» magok közt «Menydörgők»-nek neveztek, nagy riadalmat hallottak a síkság felől; - onnan, ahol testvéreik és barátaik tömege vette körül az erdőt.

- Mi történhetett odakint? - kérdezte Nagybajúszú, aki valamennyi vadásznak főparancsnoka volt. Nyomban elindította szolgáját, hogy sátorról-sátorra menve, hozzon hírt. A szolga elment, de Nagybajúszú hiába várta vissza. Pedig a zsivaj, - közben-közben lövöldözéssel, - folyvást tartott, s bizonyosra lehetett venni, hogy nem valami kicsiség miatt van ez a szokatlan keveredés.

Már világos nappal volt, amikor végre futva jött valaki a legközelebb eső sátrak tájáról. Egy fegyveres őr volt, aki holtra fáradtan jelentette, hogy az éjjel több mint húsz farkas (némelyek szerint száz is lehetett), támadta meg az alvó tábort; sunyítva sompolyogtak, mintha csupa árnyék lett volna valamennyi, azután egyszerre megrohanták az őröket, meg a lovakat, de amint a lövöldözés kezdődött, csakhamar kereket oldtak valamennyien. Visszavonultak az erdő alját borító berkekbe, ahonnan valószinűleg a szakadéknak vették útjokat.

- Tele van az erdő farkassal, mondta a küldött. Ugy látszik, az egész környékről mind ide csődültek.

- Ebben semmi veszély sincsen, - válaszolt Nagybajúszú. - Ezentúl kettős őrszem lesz mindenütt; azok majd szatymával várják a kóborló kalandorokat, akik gyávák és hamar megfutnak.

A farkasokat az éjjel csakugyan vereség érte. Pedig Ordas, a nagy szürke «erdei», ki akart tenni magáért.

Ő szervezte a farkaskalandot; összehívta a király parancsára a pajtásait s kiosztotta a szerepeket az egész bandának. Csikasz meg Gajdos az első őrt támadják meg jobbról-balról, hogy ne tudjon kellőkép védekezni. Morgó meg Kancsal a sátrak elé kötött lovakra vetik majd magokat; marnak, de nem ölnek, mert arra nincs idő; a zavart kell növelni. A fődolog, hogy minél több ló váljék harcképtelenné. Sunyi meg Gyilkos hátúl, a tábor mögött növelik a galibát. Félszemü valahol a rét zsombikja között üvöltsön; Sánta minél borzalmasabban felelgessen neki. Ez a két rokkant egyebet úgy sem lendíthet, minthogy hangulatot csinál a többinek. Valamennyi farkast párokba osztotta Ordas, minthogy ismerte a maga fajtáját s nem nagyon bízott benne, hogy egymagában is helyén lenne a szíve mindeniknek. Búgó Harapóssal került együvé, Cafatos pedig Lihegővel. Suttyogó mellé Borzas jutott, míg Tolvajnak a társául Lompost rendelte ki Ordas. Kengyelfutó megmaradt hírvivőnek. A vezérfarkas úgy gondolta, hogy a «kettősök» a sátrakból álmosan kisiető Menydörgőkkel bánnak el egymásután, - ő maga pedig mindezt biztos helyről nézi.

- Fődolog, mondta magában, hogy a vezérnek semmi baja se essék, mert különben megáll az egész hadművelet.

Mikor azután az első lövések durrogtak: a vezér hanyatt-homlok sietett menteni a bőrét. A «kettősök» ezt látták s csakhamar utána eredtek. Rövid félóra múlva egy farkas se volt a kaland szinhelyén.

Csak Félszeműnek meg Sántának a vonítása jelezte a Menydörgőknek, hogy talán lehet még okuk tartani valamitől. A két «dalnok» persze nem tudta, mi történt a társaival, s fujta a nótáját hajnalig. A Menydörgők már úgyis lemondtak a nyugalomról, legalább vaktában lövöldöztek. Ezért hallotta Nagybajúszú egész éjjel a puskaropogást.

A sötét völgyben azután így szólott Ordas a társaihoz:

- Fiúk, nagyszerűen viseltük magunkat. Kitettünk a farkasbecsületért. Azt hiszem, több száz Menydörgőt küldtünk a másvilágra. Megmutattuk a királynak, hogy kik vagyunk. Hanem gondolom, most már elég a dicsőségből. Végre is, ha mi minden éjjel ugyanazt műveljük, kitanulják fortélyunkat a Menydörgők s azt megkeserülhetjük. Pedig a mi bőrünk - magunknak - tán mégis csak az első. (Halkította a hangját, úgy mondta:) A királyé csak azután következik. A nagyhatalmak zúdították ránk az egész bajt; vágják is ki magokat. Én biz’ amondó vagyok, legyünk okosak és párologjunk el lassankint erről a környékről. A király majd azt hiszi, hogy hű katonái egyenkint hullottak el a harcban.

- Éljen! Éljen! üvöltötték a farkasok tompa hangon. S nyomban megállapították, hogy minden éjjel melyik pár tünjék el. Amint ezt elintézték, Ordas jelt adott a szétoszlásra s ő maga is a kerek szikla irányába indúlt, ahol egy ledőlt fa alatt volt a vacka.

A sötétségben egyszerre megint a némaság lett az úr. A cinkék bohókásan ugrándoztak a galyakon s befelé-nyelven csevegtek egymással. Örültek az életnek és éppen semmit sem tudtak arról, ami a négylábú szabadokat annyira izgatta. Surrogó röppenéssel szállottak galyról-galyra s boldogan beszélgettek arról, hogy egyszerre hogy eltünt a környékről a sok szárnyas hóhér: a sólymok s a karvalyok; az apró madarak e leghalálosabb veszedelmei.

- A szárnyas király megparancsolta nekik, szólott egy kis kékfejü cinke-úrfi. Ott voltam, amikor a sas az oroszlánnal összeszólalkozott. «Mi nem akarunk a Menydörgőkkel harcba keveredni”, - mondta a sas; - «ti négylábúak, végezzétek el a dolgotokat velök, magatokban.»

«Cin-cin-cincsere» ujongott a sok cinke, és tovább röppent.

A sötét völgyben már csak egyetlen egy valaki maradt. Egy titokban meglapult, keskenypofáju alak, aki akkor is ott volt, amikor a farkasok a gyűlést megtartották.

Most felemelkedett fektéből s kinyújtózott.

- Terringettét, de húzza a görcs az inaimat! jajgatott halkan. Sokáig kellett itt lapúlnom. De nem bántam meg. Legalább tudom, mennyit számíthat a király az ő úgynevezett híveire. Ezek csak arra jók, hogy a koncot minél hamarább lefoglalják; de ahol baj van, ott elég nekik, ha sokat beszélnek arról, mit kellene tenni s kik legyenek azok, (saját személyök kivételével) akik valami áldozatra vállalkozzanak. Most az a kérdés, szóljak-e a királynak. Ha szólok, nekem gyűlhet meg a bajom. A farkasok lecáfolnak s ha valahol magamban találnak, kiugratnak becses bőrömből. És végre is, akárhogy erőlködik a király, a Menydörgőkkel nem bír. Előbb-utóbb legyőzik. Hát nem jobb-e akkor, ha legalább a belviszályt igyekszünk elkerülni? Ezek a Menydörgők nem olyanok, mint afrikai testvéreik, akik, mint hírlik, félmeztelenek és nyomorúságos fegyverzetűek. A király ott félelmes lehetett. Itt hiába ordít, hisz éppen őt keresik, s a tűzdarazsak láthatatlanul süvítenek feléje több száz lépésnyiről is. Bánom is én az egész komédiát. Alig várom, hogy a nagyhatalmak uralma véget érjen. Milyen fölséges csend és békesség volt itt azelőtt!... Az a szegény Cézár különben nem sok vizet zavar. Még a királlyal is ki lehetne valahogy állani. De a hercegnő kész istenverése, akinek feltétlenül pusztúlnia kell. Hajh, csak a Vörös ördöggel lehetne valami okos egyezségre jutni!... Ha ők ketten egymásnak mennének!... Egy csapásra két légy... két gyilkos! rabló, haramia!

A fiskális, mert ő volt a magánbeszédet tartó alak, sunyi mosolyra torzította a száját. Annyi bizonyos, egészítette ki elmélkedését, hogy én nyaralni megyek, mert itt nagyon meleg kezd lenni. Doktor úr kérem, melyik vidéket ajánlja? mondja csak.

E szavakkal egy álmos bagolyhoz fordult, amely épp akkor libegett le egy vén bükkfa keresztága közé.

- Erigy a pokolba, hagyj békét, dohogott a bagoly. Egész éjjel olyan lárma volt a környéken, mintha nappal lett volna. Most meg egy Menydörgő miatt üvöltöznek a többiek, akit éjfél tájban Bengália leányának felfalnia tetszett.

- Már megint! szörnyűködött Ravasz. No, azzal a dámával se lehet már bírni. Tele van vérivó szenvedéllyel és nem tud uralkodni magán, ha embert pillant meg. Kiváncsi vagyok, megyek; részleteket szeretnék megtudni.

Eloldalgott; a bagoly pedig megrázta magát s szunyókálni kezdett.

Nagybajúszú éppen ekkor esküdött véres boszút a tigris fejére. Hisz’ az ő szolgája volt az, akit az emberevő az éjjel megfojtott.

A szegény szolga híven teljesítette ura parancsát s a legrövidebb úton igyekezett a sátrakhoz jutni. Egy völgyön kellett végig haladnia s amint a magas fű közt bukdácsolva sietett előre, halkan fütyölgetett, hogy az egyedüllét félelmét leküzdje.

Egyszer csak úgy rémlett neki, hogy valaki követi.

Sompolygó mozgás neszét hallotta a bozótban. Eleinte azt hitte, őz, vagy szarvas jár ott; de azok egyike se lett volna ilyen csöndes, hanem vadúl robogott volna el, meglehetős zajjal.

Azután úgy gondolta, hogy talán valamelyik társa bújt itt meg, aki szintén tele van félelemmel, mint ő, azért nem szól.

- Ki az? - kérdezte elfogódva.

- Ki az? - viszhangozta a hegy, kísértetiesen.

Tovább ment, de már nem fütyölt. Alig, hogy elindúlt, a halk szöszmötölést ujra hallotta maga mögött. Arra hirtelen megfordúlt. A hold éppen kibujt a felhők közűl egy pár pillanatra. A szerencsétlen szolga torkába befagyott a hang. Haja égnek meredt; lába a földbe gyökerezett.

Halálsápadtan meresztette üveges szemét a rémre, aki ott lapult mögötte, ugrásra készen.

India gyöngye volt.

Egy pillanat múlva a Nagybajúszú küldöttje már a tigris karma között vonaglott. A sors megkönyörült rajta, mert szívszélhűdés érte, mielőtt a tigris fogát érezhette volna.

Mindezt Csúnya látta, aki kalandozása közben találkozott a hercegnővel s egy darabon csupa kiváncsiságból elkisérte.

*

Az uj hajnal még nagyobb keveredésre gyúladt ki az égen. A Menydörgők itt is, ott is medvéket vettek észre az erdőségben. Gyanús morgás hangzott fel a szakadékokból. Nagybajúszú sátra közelében egy nagy vörössárga hiúz villant el. A hegyoldalból felzúgott a király hördülő bőgése. A máskor oly hallgatag, néma erdő valóságos forradalom jelével telt meg. A Menydörgők mindenütt vadkan-agyarak csattogását és fenevadak ordítozását hallották. A bőgésbe, üvöltésbe, vonításba belevegyült a tűzdarazsak jajgatáshoz hasonló zúgása.

A háború megindúlt. Vége volt a csöndes, óvatos csatározásnak; a Menydörgők seregestől nyomúltak előre. A sátrakban csak azok maradtak, akik folyvást szemmel tartották, hogy ki vált be az erdőbe és ki megy ki belőle.

A vadászok gyűrűje mindösszébb-összébb szorúlt a rengetegben. Barlangi egy darabig bátran állta meg a helyét, de amikor az első tűzdarázs megcsípte, ordítva-bőgve loholt visszafelé. Egyik társa súlyos sebet kapott, amiatt felbőszült s nekik rohant a Menydörgőknek. Valamelyiket megragadta és maga alá gyűrte. Akközben folyvást rettentően bőgött. Viszhangossá lett tőle az erdő. A Menydörgők összefutottak, hogy megmentsék társokat. Mind egyszerre sütötték el puskájokat s a tűzdarazsak tucatja nyomban megölte a nagy, fekete medvét. - Abban a pillanatban borzasztó ordítás reszkettette meg a levegőt.

A Menydörgők hajmeresztve fordúltak meg erre a hegyeket összeomlasztó hangra, amely hasonlatos volt a földrengést kísérő robajhoz.

A sűrűség szélén ott állott a király, az állatkirály, a berber oroszlán, alig néhány ölnyire tőlök.

Szeme tüzet sistergett. Szája nyitva volt s borzasztó torkába be lehetett látni. Sörénye úgy lengett kormosbarna szinével, mint hatalmas gyászlobogó. Első lábai oszlopként, mereven feszültek meg. Az egész remek állat maga volt a felséges bátorság.

A Menydörgők nem tudták, nem merték használni fegyveröket. Szivdobogva bámulták a csudás jelenséget s egyszerre hanyat-homlok rohantak vissza, amerre menekvést reméltek.

A futó vadászok zaja még nem hangzott el egészen, amikor szemközt a királlyal szétnyilt egy bokor s Zulejka szökött ki belőle. Bengália leánya semmit sem törődött e percben a királlyal. Doromboló hangot hallatott, s a játszó, de egyszersmind vérszagot szimatoló macska elvakúltságával ment neki az agyonlőtt medve alatt vonagló vadásznak. Megragadta s egy rántással a hatalmába kerítette. Borzasztó foga közé kapta. Felemelte és iramodni készült vele titkos, rejtelmes, halottszaggal telített berkeibe.

Egy pillantást váltott a királlyal, aki mogorván nézte, hogy mit csinál.

A tigris tekintetében ez volt: Mit akarsz velem, no?!... Csak nem tiltasz el a kedvtelésemtől? Király vagy ugyan, de ezt hiába próbálnád, meg se próbáld!... Amig embervérrel jól nem laktam, addig nem vagyok alattvalód, nem!...

Az afrikai hős ezt gondolta: - Mi itt most valamennyien a dicsőség harcát vívjuk s ez itt mindössze is csak - éhes. Mindene a vér, hogy megihassa. Tulajdonképen mégis csak hitvány.

Elfordította fejét a tigristől, mintha megvetését akarta volna vele éreztetni.

India gyöngye felhasználta a jó alkalmat, amikor szabadúlhatott a király delejes tekintetétől, s egy hatalmas szökéssel eltünt a bozótban.

A szegény leskalpozott vadászt (a skalpozást még a medve művelte volt) természetesen vitte magával.

*

Hajnalban záporszerű eső kezdett szakadni s esett egész nap, mintha dézsából öntötték volna. Mindössze is csak percekre csöndesült a nagy zuhogás, de egészen meg nem szünt. Az erdő csupa lucsok volt, s a hegyoldalakat állandóan fehérszürke felhőfoszlányok lepték el.

Ebben az időben önkénytelenül is fegyverszünetre vágytak a háborus felek. A Menydörgők teljességgel nem nyomozhattak, s az összeköttetést egymás közt, előnyomúlás esetén, - fenn nem tarthatták volna. Békén maradtak hát a sátraikban s csak az őrszemeket váltogatták időnkint.

A szabadok közül, mintha valamennyien eltüntek volna, egy sem mutatkozott. Valószínü, hogy őket is ez a rossz idő szoritotta be titkos rejtőző helyeikre; az odvakba, a dőlt fák alá, a barlangokba, a legsűrűbb sűrűségekbe. A Menydörgők még éjjel sem hallották a hangját egyiknek sem. Pedig az eső bolondúl tartósnak mutatkozott. El nem állt másnap sem, mindössze is csöndesedett időnkint, mintha uj erőt gyüjtött volna. Azután megint rákezdte, még pedig néha oly erővel, hogy felhőszakadásnak is beillett volna.

A hegyi patakok megáradtak és zúgva-morogva-csattogva rohantak le a völgybe, ahol mindenütt tavakat alkottak. Közben háznagyságú szikladarabokat sodortak magokkal, s a patakmeder némely pontját egészen betemették, úgy, hogy uj irányt kellett vennie a rohanó víznek.

Majdnem nyolc napig tartott ez az istenitéleti idő, ami özönvízzel fenyegetett, s ezalatt a Menydörgők egy lépéssel se juthattak előre. Sőt minden erejöket lefoglalta az, hogy táborhelyöket az elemi ellenség ellen, a zuhogó víz ellen, védelmezzék. Ahol lehetett, levezető árkokat ástak; egész nap áztak-fáztak; sokan megbetegedtek, némelyek kedvetlenűl akarták abban hagyni a fárasztó, keserves táborozást. Nagybajúszúnak minden erélyére és férfiasságára szüksége volt, hogy a fegyelmet fenntartsa.

- Éhezünk, felelték neki a többiek, ennivalónk elfogyott s vadászni nem lehet.

- Vágjatok le egy pár lovat, mordult rájok a vezér. Az éhenhalás ellen az is jó lesz. A lovakat úgy se vihetnők tovább, mert már a hegy lábánál vagyunk. A csúszós hegyoldalokon ezek a síksághoz szokott állatok csak bajunkra lennének. Aki pedig legény a talpán, az velem jön, ha fejsze esik is eső helyett. Nehány szarvas majd csak akad, amit elejthetünk.

Kiválasztotta a Menydörgők közül a legjavát s elindúlt velök szakadó esőben, hogy élelmet szerezzen az éhes tábornak.

S az idő, mintha csak erre várt volna, ekkor hirtelen megváltozott. A felhők eloszlottak. A nap kisütött. Az erdő megpihent. A patakok még zúgtak, mert a hegyekből nem folyhatott le oly hamar a víz; de már nem sodorták a szikladarabokat. Az ég mosolygott s csudálatos enyhe kékséggel ragyogott, mintha csupa nefelejts borította volna. Amellett hűvös volt. A fák közt bújkáló szél meglibbentette a Menydörgők kabátját, akik erre begombolkoztak.

- Nini, legények, mondta Nagybajúszú meglepetten, ősz van.

Csakugyan ősz volt. A nyárvégi hosszú esőzés után egyszerre, átmenet nélkül, köszöntött be az ősz. Ebben a hűvöses levegőben már nem izzadtak többé a vadászok. Jókedvüen indultak neki a rengetegnek; az erdei tisztásokat készültek becserkélni, ahol bizonyosan kint lesznek most a zamatos legelőre igyekvő fűevők.

Ők is bizonyára vágynak szegények a verőfényre, amit annyi ideig kellett nélkülözniök.

Kora reggel volt s a fákon még milliónyi esőcsepp ragyogott. A sok esőtől buján zöldelt minden, de ez nem téveszthetett meg senkit sem, mert a szinte tavasznak látszó üdeségből hiányzott valami, ami nélkül még a nyár sincsen. Hiányzott az illat.

Ehelyett nehéz, dohos levegő kavargott a völgyekben, ahol az árnyékban állandóan nyirkos volt a talaj.

A Menydörgők végig járták az erdő egy részét, de alig hogy egy-két félénk őzet láttak. Azok is nagyon vadak voltak s a legkisebb gyanús jelre odább állottak.

- Nagyon meg vannak ezek riadva, mondta Nagybajúszú. Tudom is, hogy miért. A ragadozó vadak most valamennyien az erdei fűevőket hajkurásszák, minthogy a mi nyájainkhoz nem férhetnek.

Az egyik Menydörgő végre megsebzett egy szarvast. A szegény állat béllövést kapott s még messzire elvitte a sebet. A Menydörgők időt engedtek neki, hogy lepihenjen s megbetegedjék, - azután majd könnyen elbánnak vele, gondolták.

Amig várakoztak, azzal töltötték az időt, hogy nyomokat kerestek a vadcsapásokon. Néhol, a sáros földön, látszott is egy-egy szarvascsülök lenyomata; de mind be volt ázva és elmosódva, tehát egy sem lehetett friss. A ragadozók nyomai ugyanilyenek voltak. Mintha elbujdostak volna innen: uj jelt magokról seholsem adtak.

A sebzett szarvastehén véres nyomán sokáig mentek a Menydörgők. A vérfoltok levezettek a dágványos irányába, ahol az erdő legsűrűbb búvója volt.

A vadászok különös, tompa, elfojtott nyögésre kezdtek ott figyelni, amely mintha egy fojtogatott, fulladozó ember melléből szakadt volna fel.

- Talán a sebzett szarvastehén nyög, szólt halkan az egyik fiatal Menydörgő.

Nagybajúszú megcsóválta a fejét. - A szarvas ilyen hangot nem ad. Magam is kiváncsi vagyok. Legyünk óvatosak.

Amint az iszalagos bokrok közt csöndesen haladtak: egy magányos, mohával boritott vén tölgy alól röfögve és fogcsattogtatva emelkedett fel valaki. Egy óriás rémalak, maga az ördögök nagyapja.

Cézár volt, aki köhögve s hörögve csörtetett beljebb, s még mielőtt a meglepett Menydörgők rálőhettek volna, eltünt a patak völgyében. Ott a locsogás zaja teljesen elnyomta lépése neszét, úgy hogy a vadászok nem is találhatták volna ki, merre haladt, minthogy az avaron nem látszott meg a nyoma.

- Ejnye, de megijedtem, - lihegett a túlbuzgó Menydörgő, aki elsőnek furakodott be a bozótba. Bizonyos, hogy vele álmodom ma.

Egy darabig tanakodtak, hogy ne keressék-e a gorillát: de végül győzött a gyomor kérdése, s csakhamar visszatértek a vérnyomokhoz, amelyek a kész pecsenyéhez vezették őket.

Cézár azalatt egy korhadt bükkfához támaszkodva leste, hogy békében lehet-e. Egy darabig visszafojtotta kahicsolását, minthogy a zaj árulója lehetett volna; de amint meggyőződött róla, hogy senki sem üldözi, hosszasan köhögött. Sipoló hang tört fel a melléből. Didergett és nagyokat nyögött, mintha a lelke készült volna kiszakadni.

Az óriás majom nyilván nagyon beteg volt. Teljesen kifejlődött már benne a tüdővész, ami éppen a majom-arisztokratáknak elkerülhetetlen veszedelmök a mérsékelt égöv alatt. A szegény gorilla csak árnyéka volt magamagának. Amíg egészséges volt, mellét döngetve s nagyokat röffenve ment volna neki azoknak, akik otthonában megháborgatták. Most, elernyedve és lázbetegen, maga tért ki a gyönge ember elől; és amint azt hitte, hogy megint egyedül van: összegubbaszkodott, megvetette a hátát a vastag fához s borzongva húzta össze magát, úgy nézett bele a semmibe.

Egy mókus játszadozott a fa ágai között s le-levert aközben egy pár szem makkot. Cézár minden halk koppanásra megmozdúlt; hosszú karját kinyújtotta, a makkot felvette s unottan, egykedvűen ropogtatta - majszolta. Ebből az alamizsnából tengődött napok óta. Még annyi ereje sem volt, hogy gyökereket szedjen, ahogy Barlangitól tanúlta.

Egyszerre, messziről, nagyon messziről, meghallotta a király hangját. A jól ösmert erős bődülésre, amely most úgy tutúlt a fülébe, mintha valahol a sziklahasadékból zúdulna ki az orkán: felemelte a fejét egy pillanatra, de nyomban leroskadt a nyaka megint a válla közé. Már semmi sem érdekelte.

Pedig abban a pillanatban nagy dolgok történtek a Vöröskő alatt, ahol a király az utóbbi napokban a nagy esőzés elől megvonúlt.

*

A király bőszülten járt le s fel a tisztáson és ugyancsak szidta Hóhért, a hadsegédét, aki reszketve sunyított előtte.

- Ügyetlen és élhetetlen vagy, morgott a király, - megparancsoltam, hogy az első alkalmas napra, amint a nagy esőzés eláll, hirdess gyűlést, ide. Együtt akarom látni a szabadokat. Tudni akarom, kire számíthatok. És ime, senki sincs itt. Hol vannak a farkasok? Hol van Ordas, Kengyelfutó, Félszemü, Búgó, Morgó, meg a többi? Merre bújkál Barlangi, meg a nemzetsége? És mindenekelőtt mért nincs itt a hercegnő, aki minden bajnak főokozója?... Egymagam vagyok, sereg nélkül. Igy teljesítitek a parancsomat?!...

Hóhér a király lába elé feküdt, úgy felelt.

- Felséges úr, dicső berber oroszlán, tipord el alázatos szolgádat, ha úgy tetszik, hanem ő semmiről sem tehet. Kihirdettem én a gyűlést annak rendje-módja szerint, de mit csináljak, ha már a királyra hivatkozás se használt? Pedig megfenyegettem őket a haragoddal...

A király ámúlva állott meg. Ilyet még hinni sem akart, hogy az ő üzenetét kutyába se vegyék!... Felordított, hogy rengett belé a hegy. Ezt a bődülést hallotta meg Cézár.

Hóhér egy másodpercig azt forgatta a fejében, hogy lesz ami lesz, de ő is elinal. Hisz a király borzasztóan haragszik, s ki tudja, nem rajta áll-e boszút. De tudta, hogy jaj neki, ha szökése közben a király nyakon csípi. Akkor semmi se menti meg. Borzongva hallgatott hát, és leste, hogy mikor állhat odább végképen.

A sors a fiskális alakjában jött segitségére.

A vöröstaláros Ravasz komoly pofával bujt elő a király háta mögül.

- Én itt voltam király, tudod, hogy hívebb híved nálamnál sohase volt. De vártam, hogy magad győződjél meg sereged oszlásáról. A farkasok mind elillantak, más vidékre. Egyenkint osontak el éjszakánkint s már egy sincs közülök a Menydörgőkkel körülzárt területen. Barlanginak a családjában gyász van. Maga Barlangi is megsebesült s most beteget jelentett. Azt hiszem, jó ideig nem számíthatsz rá. Hóhér, amint látod, itt van ugyan, de ő csak melletted számit valamennyit, különben gyáva, és a tűzdarazsak elől a világba fut. Én csupán az eszemmel segíthetlek, minthogy egyáltalában nem vagyok hős...

A király ingerülten vágott közbe.

- Hitvány ripőkök vagytok mindannyian. De itt van India gyöngye, itt van továbbá a gorilla s a Vörös ördög; - mi nagyhatalmak, majd végezünk a Menydörgőkkel!...

- A Vörös ördög eltünt, válaszolt a fiskális alázatosan. Most éppen vedlik és így beteg. Ki tudja, hol lesi a jobb időket. Cézár halálán van. Nyolc napon át folytonosan ázott s már csak hálni jár beléje a lélek. És a hercegnő...

- A hercegnő?! - kérdezte Szultán, kiegyenesedve.

- Ő végkép elszakadt tőled s a maga kezére akar dolgozni ezentúl, azt üzeni. - Nem bolond, mondta, hogy üres hősködés kedvéért önkényt álljon a tűzdarazsak elé, ahogy te tetted a minap. Ő egy csöppet sem fél. Akárhogy bekerítenék is a Menydörgők nappal, ő kioson a gyűrűjökből éjjel. Sőt azt szereti, ha a Menydörgők keresik. Igy legbiztosabban levág és elrabol közülök egyet-egyet. Már kitanúlta fortélyaikat.

- A hercegnő mondta ezt? kérdezte a berber oroszlán, dühtől tajtékozva.

- Még egyebet is mondott, folytatta a róka. Azt mondta, hogy a király hiú és elbizakodott; hogy szélmalomharcot akar vívni, hogy...

- Elég! bődült közbe az Afrikai. Elég! Én mondom! És most hallgassatok ide! Én, a király, esküszöm, hogy ezentúl jaj mindnyájatoknak, aki közületek elém kerül! Hitvány poltronok vagytok! Rabszolgaságra, halálra termettetek! Nincsen szükségem ezentúl adjutánsra, sem fiskálisra. Magam leszek minden; bíró és hóhér, ha kell. Rövid pereket csinálok, ne féljetek. Csak utamban vagytok; csak hátráltattatok eddig is azzal, hogy törődtem veletek. Most ennek vége van. Menjetek és vigyétek hírül hitvány bandáitoknak utólsó szavamat. Hívek vagytok önmagatokhoz, nyomorultak. Megvetem összes fajtátokat, anélkül, hogy ellenségetek akarnék lenni. De van valaki, akinek meg nem bocsátok ebben az életben. Jaj neki, százszor jaj, ha találkozom vele! Cifra testébe mártom karmaimat; lehúzom a bőrét és szétropogtatom csontjait!... Fenséges rokonom, a hercegnő, India gyöngye, Bengália dísze, aki tulajdonképen a leghitványabb macska, megemlegeti ezt a napot!!

A király vad ordításába, nem messziről, furcsa, szakgatott kacagás vegyült.

A hercegnő volt, aki valamelyik sűrűben láthatatlanúl gúnyolta ki a király haragját.

Szultán bőszen rohant a bokrok közé és kereste a tigrist. Nem találta.

Mire a Vöröskő alá visszatért, már eliszkolt onnan a két hivatalos személy is, az adjutáns-hiúz, meg a fiskális-róka.

A berber oroszlán végkép egymaga volt.

Katasztrófa.

A szabadok között ettől fogva megszünt az összetartás.

Nem volt már közös érdekkapocs, ami összefűzhette volna őket. Hisz a Menydörgőkön kívül ezentúl még a királytól is tartaniok kellett, aki azzal fenyegetődzött, hogy az útjába eső poltronokat példásan megfenyíti. Minthogy tulajdonképen valamennyi annak érezte magát: egytől-egyig mind kerülte a királyt.

A «kifelé-nyelvet» már senki se beszélte. A nagy volapük csak arra lehetett volna jó, hogy olyanok is megértsék az egyesek titkait, akikből könnyen válhatott áruló. A szabadok magok előtt is titkolódzva tünedeztek el, százféle irányban. Visszatért a rengeteg erdőbe a régi fejetlen állapot. Sőt még fejetlenebb, mint valaha; mert Barlangi, a volt helytartó, rangját veszítette, s maga is csak azon volt, hogy amennyire lehet, észrevétlenül maradjon s a király szeme elé egyáltalán ne kerüljön.

A fűevők az utóbbi hetek izgalmai elől mind megszökdöstek. Szétoszlottak. Közülök különben is nagyon sok elpusztúlt. A húsevők a körülzárt erdőben napról-napra gyilkolták őket.

Daliás, a vén szarvasbika, alig tudott néhányadmagával áttörni a vadászok vonalán.

Deli, a remek bakőz, egy ilyen kisérletkor golyót kapott és elesett, hogy többé fel ne keljen.

Lenge, Karcsu, Bájos, és még egy sereg szebbnél szebb szarvastehén, ekkor már rég megtalálta sírját a ragadozók telhetetlen bendőjében. Bájost maga a király vágta le. Ezzel meg is adta a jelt a vérivóknak az általános mészárlásra.

Az őserdő a közös nagy félelem következtében olyan néma volt, mint a temető. Csak Rémnek a hangját lehetett hallani éjjelenkint. Álnok, a vadmacska, sunyítva lopódzott végig az avaron és cincogókra vadászgatott, de hangot ő sem adott.

Még Zulejka is elcsöndesült. Már nem hallatta dünnyögő, torokhangú bőgését, amivel úgy meg tudta dermeszteni az erdő lakosait. A királlyal való találkozást így jobban kerülhette.

A Menydörgők valamit forralhattak, mert egy darab idő óta gyanúsan elcsöndesedtek.

Csúnya és Árnyék, a két becsületes szárnyasegérke, maradt volt meg mindössze is a király önzetlen szolgálatában; - ők hozták a hírt, hogy a Menydörgők lassan, zaj nélkül, meggondoltan nyomúlnak összébb, s egyelőre nem harcolnak, csak eleven gyűrűjöket igyekeznek mind szorosabbra vonni a rengeteg ama része körül, ahol a nagyhatalmakat sejtik.

A királyt meghatotta a két búzgó éjjeli hírnök szolgálatkészsége s megkérdezte őket:

- Hát ti miért nem hagytok el, mint a többiek? Jutalomra tőlem úgy se számithattok. Koldús-király vagyok.

Árnyék felelt neki: - Minekünk ez a kis szolgálat nem fáradság, király. Annyi az egész, hogy sokat bolyongunk, tehát sokat látunk. Akkor kanyarodunk el hozzád, amikor nekünk tetszik. Igy a híradás nem esik nehezünkre. Azután, látod, rokonszenvesebb vagy nekünk Vitéznél, a szárnyas királynál, mert sose bántottál minket. Ellenben a sas nagyon megalázott. Amikor egyszer gyülésök volt a szárnyasoknak, mi is megjelentünk. Hogy kinevettek bennünket!... mennyire szégyeltük magunkat!...

«Ti is madarak akarnátok lenni?» kérdezte Vitéz gőgösen, és nagyot kacagott. Azután ránk uszította Suhanót, a sólymot, meg Gonoszt, a héját. Azoktól nem féltünk, mert láttuk, hogy borzadoznak tőlünk. De egyszerre megjelent Rém, az erdei bagoly és meredt szemmel, vadúl jött nekünk. Ekkor a tréfának vége volt. Ész nélkül menekültünk. És azóta semmi közünk a tollas szárnyasok királyához.

A berber oroszlán ilymódon tudott a Menydörgők tervéről, de nem törődött vele. Ő magamagáért mindig helyt állt. A többit mit bánta.

Titokban csupán csak azért aggódott: hogy a tűzdarazsak halálra ne szurdalják a hercegnőt, mielőtt ő leszámol vele. Amily gyöngéden kényeztette volt szépséges rokonát eleinte, annyira gyűlölte most. Ha jött az éjszaka, órákig figyelt: nem jut-e a fülébe valami jeladás a Csíkos fojtogatóról. A csillagok remegő tündöklésével találkozott a szeme, amikor fejét magasra emelte; úgy szimatolt bele a szellős éjszakába, amely most már minden huszonnégy órában hűvösebb lett. Folyvást a hercegnőt kereste, ő rá gondolt. Ezt az egyetlen egyet megbüntetni kérlelhetetlenül vágyott. Ezt, akihez a legjobb volt s aki mégis elárulta és kigúnyolta.

Napról-napra kapta a híreket, hogy a Menydörgők úgy közelednek, mintha szellemek volnának.

Már nem ütnek zajt. Okúltak tapasztalataikon s már nem keresik a nyilt harcot, mint eleinte, amikor első vakharagjok kormányozta őket. Minden lépést meggondoltan tesznek.

Nemsokára sűrűn, szorosan zárják körül a Vöröskő környékét.

A királyt csak az a gondolat nyugtatta meg, hogy abban a gyűrűben, amely ő köréje fonódik, benne van Zulejka is. Egyszer hát majd csak összekerülnek, ha előbb nem, az utolsó harc napján, amikor a gyáva tigris a kör közepét, a Vöröskő rejtőző helyeit fogja keresni.

Egyszer, hajnalban, amikor a hegyek közt az őserdő fáit először csípte meg a dér, s a pirosra, barnára, sárgára fonnyadt tarka lombok szakadatlan sóhajtással hullatták levelöket: Szultán orrát megütötte valami, amitől egész teste megborzongott.

Egy tisztás szélén a gyepről nehéz szagot csipdesett fel a szellő. A berber oroszlán megérezte, hogy a tigris nem rég járt erre.

Lehajtotta a fejét s elkezdte szaglászni a nyomot; azután lassan, makacs kitartással indúlt el rajta, mint a szárnyazott fogoly után húzó vizsla.

Szeme villogott, orrlyuka kitágúlt, sörénye felborzolódott. - Horpasza idegesen remegett.

Még a lélekzetét is visszafojtotta. Még a talpát is úgy tette le, mint valamikor az Atlasz hegység patakjai mentén, ahol fűevőkre vadászott.

Most még a réginél is vadabb indulat töltötte el. Karmait behúzta, de borzasztó száját félig kinyitotta, hogy jobban érezhesse a tigrisbűzt, amitől minden csepp vére felforrt.

Most itt van!... Most megvan!... Most nem menekül többet előle!... Utóléri a friss nyomon s elibe áll. A számadás órája közeledik.

A berber oroszlán a tigris-nyomon lejutott a dágványos szélére, ott még erősebben érezte az átható szagot, amit a borzasztó állat elhagyogatott útja vonalán.

Egy pillanatra megállt ott, kémlelődött. Bizonyosnak hitte, hogy India gyöngye ott van a sűrűségben, alig harminc-negyven lépésnyire tőle. Oda akart bejutni ő is, észrevétlenül. Meg akarta lepni vérszopó rokonát, de úgy, hogy el ne szökhessen többet előle.

Már alig bírt magával. Már lehetetlen volt megállania, hogy legalább egy nagyot ne fújjon, mintha vihar lett volna a tüdejében.

*

Ekkor uj szagot hozott feléje a szél, amitől elfintorította az orrát s csaknem prüszkölni kezdett.

Füstszag volt az. Átható, kellemetlen nyers füst, amilyen a nyirkos szalmáé, amely nem ég jól, csak úgy emésztődik.

Az oroszlán idegesen rázkódott meg tőle. Ha nem lett volna annyira tele a bosszú vágyával és reményével, rögtön visszafordúlt volna. De még így is gondolkodott. A füstöt nem állhatta.

Arra tért észre, hogy a bozótban, ahol a tigrist sejtette, mozgás támadt. A Bengáliai is megérezhette az utálatos bűzt és nyugtalankodott. Halk dünnyögést hallatott, amitől végig futott a királyon a láz.

Már elfeledte volna a füstöt is és besietett volna a bozótba. De újra megállította valami. Egy hirtelen támadt, hosszasan elnyújtott, az egész erdőséget átjáró, megreszkettető ordítás, aminő ezernyi embertorokból szakadhat fel.

És rögtön rá megvilágosodott a rengeteg.

Egy óriási fényes gyűrű emelkedett fel és terjedt szét messze a fák között.

A Menydörgők felgyujtották az erdőt.

Ugyanazt a haditervet hajtották végre, amit a nádasban. Csakhogy most sokkal jobban kellett vigyázniok. Most gondoskodniok kellett arról, hogy visszafelé a tűz ne harapódzzék el. Mert különben szükségtelenül tettek volna nagy kárt, s magokat is veszedelembe dönthették volna.

Ugy kellett a gyűrűt megalkotniok, hogy mindenütt patak legyen a határa, vagy legalább könnyen szemmel tartható kopár tisztás, esetleg sziklafal. A tűzisten azután megteszi a többit. Amint a lángok sisteregve, ropogva, pattogva, zúgva és mindent megemésztve előre törnek: élőlény a gyűrűben nem maradhat. Ha sikerül is valamelyik fenevadnak kisurrannia a tűz között: egyenesen a Menydörgők puskája elé kell kerülnie.

Borzasztó biztosságggal volt megcsinálva a kegyetlen haditerv, az utolsó sakkhúzás.

Nagybajúszú nem hiába esküdött volt meg fáradt társainak előtte való este, hogy huszonnégy óra lefolyása alatt befejezi a hosszas háborút. Az itélet napja, íme, itt volt, ugyanegy időben a leszámolás órájával, amit a berber király annyira óhajtott.

A halálos csöndet, ami a Menydörgők diadalorditása után egy pillanatig beállott, nagy zenebona váltotta föl.

A madarak sikoltozva, víjjogva, csacsogva, lármázva emelkedtek fölfelé, egyenes irányban, s nagy keveredéssel-kavargással vergődtek a füstgomoly fölibe, hogy menekülhessenek.

Ami négylábú a sűrűségben rejtőzött, valamennyi megrettenve iramodott neki a világnak; s minthogy nem tudták, miről van szó és merre lehetne elosonni: minduntalan egymásba ütődtek s ostoba kérdésekkel fakgatták egymást.

Lomha, a borz, elkésett volt az éjjel s nem hált otthon földalatt levő kunyhójában; most ész nélkül tötyögött össze-vissza, s erőnek erejével egy rókalyukat akart elfoglalni nagy zavarában.

A mókusok tanácstalanúl ugráltak ki s be az odvaikba. Ösztönszerüleg érezték, hogy menekülniök kellene, de hová? Hisz’ az ő rendes búvóhelyök csakis a faodú.

Egy ugrifüles nyúl bután rohant neki egy sompolygó rókának, s leült előtte, mintha maga kinálkozott volna: gyere, egyél meg, mert én úgy se tudom, hová legyek. A róka most egy csöppet se törődött vele. - Erigy a pokolba, ne álld el az utamat, förmedt a szegény nyúlra.

A bogarak zúgva szálltak ki a lomb közül, s a levegő úgy megtelt velök, hogy nem is lehetett tudni, melyik a sok fekete pont közül a perje, melyik a bogár.

Égett az erdő; s a tűz, az ellenállhatatlan, borzalmas gyorsasággal közeledett a Vöröskő felé.

*

Amint a Menydörgők vészordítása végig zúgott az erdőn, Zulejka rögtön előrohant a dágványos mellett elterülő bozótból. Ösztönszerüleg ugyanarra készült visszavonúlni, amerről idejött.

Alighogy a tisztás széléig ért, borzasztó orditás állitotta meg. Egy másodperccel később egy hatalmas sötét tömeg szinte röpülve toppant le eléje, alig két ölnyire tőle.

India gyöngye előtt ott állott a berber oroszlán, a rabságából kiszabadúlt király, és az égő rengeteg zúgásával, pattogásával, a faóriások ropogásával s a menekülő szabadok jajongásával ebben a pillanatban semmit sem törődve, nézett farkasszemet azzal, akit gyűlölt.

A tigris felhörrent s első meglepetésében rögtön lelapúlt. Szemében cikázó villámok zöldes nyilait lehetett látni. Minden szál szőre égnek meredt. Izmait megfeszítette, borzasztó karmait kinyújtotta, farkával a gyepet verdeste. Várt.

Most nem hízelgett. Meg sem próbálta, hogy simulással, alázkodással békitse a királyt. Tudta, hogy minden hiába volna: a nagyhatalmak koronás feje ő neki többé meg nem bocsát. Benne volt ez a király hangjában, amely úgy talán még sohasem dörgött, mint az imént. De látszott szemének a lángjából is; - és kiérzett abból, ahogy a hercegnőt vad haragjának a megelégedésével mereven szemlélte.

Egy pár szajkó röpült át felettök s lekárogott hozzájok: - Hát ti mit bámuljátok egymást? Fussatok, vagy megégtek, elpusztúltok!...

A tigris tele volt ideges rémülettel. A tűztől még sokkal jobban félt, mint az oroszlántól. A füstszag szörnyen nyugtalanította. Meglepetése már elmúlt, s a lángoktól való borzadás gyors elhatározásra serkentette. Oldalt pillantott, hogy merre ugorhatna el az oroszlán elől, akivel párbajra kelni most legkevésbé sem ért rá.

A király kitalálta a szándékát s rá orditott: - megállj!

Leszámolás.

A «nagyhatalmak» már átélték volt egy izben a tűzveszély borzalmát, amikor Abdullah a cirkuszt felgyújtotta. Sőt a tigris égő lápot is látott. De mi volt mindez a lángban álló őserdőhöz képest!

Az apró tűznyelvek mohó éhséggel kaptak bele az avarba s végig szaladtak rajta. Ahol cserje, vagy fa állotta útjokat, arra nagy gyorsasággal kapaszkodtak fel. Pirosló erek jelezték útjokat. Ezek az erek, amelyek azután mind összefolytak s egymásba olvadtak: nőttek, terjedtek, szélesedtek, amig az egész fát el nem borították lángtengerrel.

Az évezredes fa-gigások borzasztó ropogással égtek, s terebélyes ágaikkal, amelyek leghamarabb tüzet fogtak, sietve adták tovább a rajtok pusztító veszedelmet.

Mintha láthatatlan tűzszellemek üvöltöttek volna; mintha a lángtengert valaki irtózatos erővel korbácsolta volna viharzóvá.

Az erdő sírt, nyögött, ordított. A szelek megbolondúltak s egymásnak mentek neki; - összecsapódtak s forró áramlatokkal furakodtak egymásba, hogy már a nagy hőségtől is el kellett vesznie annak, aki idejében nem menekülhetett.

A tűzisten megittasult saját művének a rémítőségétől s lobogó sörényü arany paripára kapva, száguldott végig az erdőn.

Nehéz, vastag, sötét füst gomolygott a rengeteg fölött, hasonlatos az örök éjszaka felhőihez.

A füst között, mintha kitörésben levő kráter ontotta volna magából, tűzcsóvák röpködtek. Szélsodorta égő galy volt az mind.

Ezer dob pergéséhez hasonló zajjal rohantak előre a tűzparipák, s aközben néha egy-egy ágyulövés döreje hallatszott. Az összeroskadó, egymásra dülő fa-Mathuzálemek vágódtak el akkora zajjal. Vörösen izzó testtel nyúltak végig az alattok már hamuvá és perjévé vált avaron. Némelyik a Menydörgők őrvonalán a határpatakba zuhant és sisteregve forralta fel a rászakadó vizet, amelyből egy szempillantás alatt fehér gőz lett.

Az utólsó ítélet napja volt ez. A pokol belseje csak ilyen lehet.

Megtelt az égő erdő halálordítással és vészkiáltással.

Aki futni tudott, az száguldott. Akinek szárnya volt, az minden erejét összeszedte s röpült.

De mit csináljon az, akinek se lába, se szárnya?

A Vörös ördög hiába surrant egyik buvóhelyről a másikra, nem tudott megnyugodni. A fa odva most semmi. Az a legbiztosabb halál. A kövek is mind áttüzesednek: azok alatt megsül az odarejtőző kígyó. A föld alatt csak hitvány lyukak vannak, amelyek most biztos védelmet nem kinálnak; hisz’nyílásukra dőlhet egy égő faóriás és megtöltheti füsttel-forrósággal a menedékhely titkos rejtekeit.

A Sátán reszketett. Megértette, hogy milyen senki ő ebben a pillanatban. Mit ér a méregfoga, ha hasznát nem veheti? Vagy talán menjen neki a tűznek és marja meg a lángot?

Eszébe jutott, amit Ravasz sugdosott volt egyszer a fülébe. Ime, a borzalmak napja itt van, s aki ezt okozta, az a Csíkos fojtogató.

A Sátán felszisszent dühében. Ha most hirtelen eléje vetődik a tigris: semmi se menti meg. A Vörös ördög gondolkodás nélkül ontotta volna beléje halálos mérgét.

El innen, el, akármerre! Ha csúszva is, csak el!

A sistergő vész száguldva rohan előre; azt feltartóztatni nem lehet...

A Vörös ördög halálos félelemmel és tajtékzó dühhel csúszott át árkon-bokron; céltalanúl, tanácstalanúl haladt s a vakvéletlenre bízta magát a kétségbeesés e nehéz órájában: hátha talál valahol egy mély sziklaüreget, ahol kikerülheti a fenyegető rettenetes sorsot.

Ezalatt történt, hogy a dágványos táján az oroszlán meg a tigris egymással szemközt állott.

A tigris összerándúlt. Dühében és aggodalmában már elsötétült a látása. Rekedten nyávogta: - Mit akarsz most, király? Hát nem látod, nem érzed a poklot? Most nincsen idő szemrehányásokra. Eressz utamra, vagy...

Nem folytathatta. Ez a fenyegető « vagy » megsemmisítette a király önuralmának utólsó parányát is. A berber hős neki ugrott és úgy vágta pofon rettentő tenyerével, hogy Bengália díszének az ábrázatáról rögtön lement a bőr.

Második ütésre már nem volt ideje a királynak.

A tigris hörögve, a halálos boszúvágy idétlen hangján virnyogva, mart bele. A torkát kereste s első lába éles, hegyes karmával úgy dolgozott, mint a motóla. Laposos, hosszúkás, tarka feje eltünt a király szügyére boruló sötét sörény közt. Az a sörény két másodperc múlva vértől piroslott.

A berber hős tudta, hogy nincsen mit sokat tétováznia. Ez a hóhérfajzat el nem ereszti többet, amig lélekzet lesz benne. Most már hadd vesszen minél előbb. A sistergő lángok vágtatva jönnek; a párbajnak jóval előbb le kell folynia, mielőtt azok idáig juthatnak.

Szultán nem védekezett; nem bánta, hogy foszlányokban szálldos szét a sörénye a tigriskarmok csápolásától; nem törődött vele, hogy a mellébe hegyes tőrként furódik a Zulejka foga. Kinézte egy másodperc alatt a tigris tarkóján azt a pontot, amely már a nyakba hajlott bele. Széttátotta a torkát s sziklák morzsolására alkalmas agyarával átfogta a tigris izmos nyakát.

Aztán minden erejével összeszorította a száját.

India gyöngye fuladozott, de nem mozdúlt onnan, ahová a fejét befészkelte. Ösztönszerüleg marta magát beljebb és beljebb a király mellébe. A berber hős úgy érezte, hogy tüzes vassal tépdesik szét hatalmas testét. Amint újból és újból összeroppantotta a tigris nyakát: valami átcikázott az agyán. Ugy látszik, gondolta, magam is itt maradok. Kedves rokonom kissé kényes ponton gyakorolja rajtam a művészetét.

De a halálos tusa közben egyszerre nagyot rándúlt alatta a tigris.

Ugyanakkor éles, szinte sipoló sziszegést lehetett hallani.

A berber hőst ellenállhatatlan iszonyat lepte meg s minden erejét megfeszítve ugrott talpra.

Maga is csudálta, hogy milyen könnyen tudta megcselekedni, hanem ettől a hangtól még haldokolva is en garde-ba állott volna. A tigris pedig már eleresztette.

India gyöngyének a feje félig levált volt a törzséről, de azért még élt. Már nem törődött az oroszlánnal, hanem iszonyú erőlködéssel próbált hátrafelé csapni vértől habzó szájával.

Mögötte meg nem szünt a sipító sziszegés. A fű közül most kiemelkedett a borzalmak borzalma, a Vörös ördög.

A délamerikai korallkígyó kéjelgő gyönyörrel sziszegte:

- Tehát még nem késtem el! Én küldelek a másvilágra! Ravasznak köszönheted, aki már régóta ingerel ellened. Ebből a nagy tűzből látom, hogy igaza volt. Jó utat neked a pokol fenekére, szép Zulejka!...

A berber oroszlán melle cafatokban volt szétrongyolva, de ha minden tagja külön szakadt volna is le: most összeforrott volna.

Mit? hogy ez a jöttment, ez a méregzsák, akiben se bátorság, se erő, csak átkos titkos boszorkány-hatalom, beleavatkozzék az ő dolgába?!... Elvegye tőle a teljes diadalt? - Inkább a halált, mint ezt a szégyent.

Még egy hördüléssel, még egy utólsó rugaszkodással pattantotta ki acélizmait s lecsapott a Sátánra, mint a villám.

Szerencséje volt. Hatalmas talpa éppen a kígyó fejét érte.

A Vörös ördög egyet nyisszant, de a ránehezedő súlyos talp alól nem bírta többet kihúzni a fejét. Csak teste többi részével csavarodott tehetetlenül az oroszlán köré.

Szultán remegett az undortól, amint a kígyó síkos, hideg teste végigcsiklandozta. Végső elszántsággal hunyta be a szemét s egyet harapott a Sátán derekán, azután hátraugrott.

A kettészelt Sátán két külön teste elkezdett a fű közt ugrándozni, kalamajkát járni. Amint egymásra találtak, összefonódtak, mint a kötél; majd meg szétválni igyekeztek. Aközben a vonagló kígyótej egyre kereste, hogy mibe öntse az utólsó halált, amit még osztogathat. Nem volt előtte más, mint a saját teste: abba harapott bele. Többet azután nem is nyilt szét a borzasztó száj. Ugy maradt összecsukva, méregfogait enhusába mélyesztve.

Az afrikai hős ezt már nem várta meg. Jóval előbb odább állott, és amint a patakra rátalált, sebeit hűsítgetve lépdelt végig benne, kifelé az erdőből, olyan irányban, amerre a lángtenger közt egy kis tűzmentes ösvény látszott.

Az az ösvény két kopár szikla közé vezetett, amely mint két meredek fal emelkedett az égnek. Alig nőtt rajta néhány borókabokor. - A tűznek itt szét kellett válnia, hisz a sziklát csak fel nem gyujthatta.

Az oroszlán régóta ösmerte az erdő minden zúgát s most ezen a mély úton menekült.

Amerre ment, tenyérnyi vérnyomok maradtak utána a köveken.

A két sziklafalon túl téres erdei rét volt; ha azt eléri a király, akkor a lángok országából kiszabadúlt.

Mögötte minduntalan nagy roppanással dőltek össze az izzó faóriások.

A hőség olyan volt, hogy még a szaharai számum se forralhat különbet.

Még egy pár lépés, és az egyre keskenyedő sziklaösvényről tágas rónára jut ki a király.

Ekkor egy alacsony bokor fölött, közvetlenül előtte, megakadt a szeme valamin.

Egy fej volt ott, egy emberfej, amely a bokorból kiemelkedett.

A mozdúlatlan emberfejen hatalmas bajuszt lengetett a szellő.

Afrika hőse megállott. Eszébe jutott mindaz, amit Árnyék meg Csúnya mondott volt neki a Menydörgőkről, hogy van közöttök egy rettenthetetlen: a Nagybajúszú.

Nincs másképen: ez az!

Hosszú hónapok óta, amióta a rab király ismét szabaddá vált, ebben a pillanatban érezte először, hogy méltó ellenfél van előtte.

Ime a hős, aki egymaga állotta el a keskeny sziklaösvényt, amelyen minden számítás szerint jönnie kellett a királynak.

A berber oroszlánban megdobbant a hatalmas bátor szív.

Visszafelé nem volt többé útja, csak előre, egyenesen arra, ahol Nagybajúszú várta.

A szabadok királya fáradt volt és a sok vérvesztéstől gyöngülni kezdett, de azért nem hátrált. Elfogadta a kihívást az utólsó küzdelemre. Látta, hogy a bokorból egy fényes cső irányul rá, amelynek kis sötét üregéből a tűzdarazsak nagy pukkanás közt szoktak kiröpülni.

Az oroszlán villámgyorsan guggolt le és előre ugrott.

Abban a pillanatban erős, visszhangos dörrenés vegyült az égő őserdő ropogásába.

Az oroszlán látása elsötétült. A tűzdarázs éppen a szemébe csapott s azon keresztül az agyvelejébe hatolt.

A levegőben, hatalmas ugrása közben, érte a halál, a hősök halála.

Úgy bukott rá a kiszemelt bokorra, hogy Nagybajúszú, aki már nem tudott elég gyorsan félreugrani, elesett súlya alatt.

Egy pár pillanatig mozdulatlanúl maradt mind a kettő. Végre az egyik felemelkedett.

Az az egyik - Nagybajúszú volt.

Afrika hőse, a rabságából szabadult állatkirály, egyet hördült még, azután a horpasza lassú remegéssel esett be. Az élet utólsó szikrája is elszállt belőle.

Mintha álom lett volna.

A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a napsugár: egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta mindenki került, mint a gyász és elmulás tanyáját.

A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki füléből a csiklandós hangokat s meg-megrázta a fejét.

- Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? kérdezte magában, s arra vonult, hogy kiváncsiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie, hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett.

A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott galyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borúlt volt a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt.

Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdúlt: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül.

Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni.

A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. - Nini, mondta, ez Cézár!... A szegény mellbeteg gorilla, aki valószinüleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz.

Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat.

- Ime, az utólsó a nagyhatalmak közül, vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végkép nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utóljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hivom a köve alól: nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztúlt; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltüntek már valamennyien, - mintha ittlétök csak rossz álom lett volna.

A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólott: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat?

- Ördögöt, mordult fel a félszemü holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Kiki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezentúl megint úgy lesz.

A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta:

- Mintha én máskép csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák.

És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven:

- Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom.

- Az! az! korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben, egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta.

A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná.

Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el.

Az őserdő csöndjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott.

Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait.

A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya-illat szálldosott erre, szellőparipák hátán.

Az uj élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete.

VÉGE.