<?xml version='1.0' encoding='UTF-8'?><?xml-model href="../../Schemas/eltec-1.rng" type="application/xml" 
            schematypens="http://relaxng.org/ns/structure/1.0"?><?xml-model href="../../Schemas/eltec-1.rng" type="application/xml" 
            schematypens="http://purl.oclc.org/dsdl/schematron"?><TEI xmlns="http://www.tei-c.org/ns/1.0" xml:id="HU16361" xml:lang="hu">
    <teiHeader>
        <fileDesc>
            <titleStmt>
                <title>Vagy idejében vagy soha : ELTeC kiadás</title>
                <author ref="viaf:121430064">Boross Mihály (1815-1899)</author>
                <respStmt>
                    <resp>ELTeC conversion</resp>
                    <name>Palkó Gábor<ref target="https://viaf.org/viaf/65989506"/>
                    </name>
                    <name>Bajzát Tímea Borbála</name>
                    <name>Vétek Bence</name>
                    <name>Fellegi Zsófia</name>
                </respStmt>
            </titleStmt>
            <extent>
                <measure unit="words">14135</measure>
                <measure unit="pages">28</measure>
                <measure unit="vols">1</measure>
            </extent>
            <publicationStmt>
<publisher ref="https://distant-reading.net">COST Action "Distant Reading for European Literary History" (CA16204)</publisher>
<distributor ref="https://zenodo.org/communities/eltec/">Zenodo.org</distributor><date when="2021-04-09"/>
<availability><licence target="https://creativecommons.org/licenses/by/4.0/"/></availability>
<ref type="doi" target="https://doi.org/10.5281/zenodo.3462435">ELTeC</ref>
<ref type="doi" target="https://doi.org/10.5281/zenodo.4662444">ELTeC release 1.1.0</ref>
<ref type="doi" target="https://doi.org/10.5281/zenodo.4271637">ELTeC-hun</ref>
<ref type="doi" target="https://doi.org/10.5281/zenodo.4662499">ELTeC-hun release 2.0.0</ref>
<!--Published as part of ELTeC--></publicationStmt>
            <sourceDesc><bibl type="digitalSource">
                    <title>Vagy idejében vagy soha</title>
                    <date>2016-12-20</date>
                    <publisher>Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület</publisher>
                    <ref target="http://www.mek.oszk.hu/16300/16361/"/>
                    <respStmt>
                        <resp>Original Electronic Edition</resp>
                        <name>Mészáros Lajos</name>
                    </respStmt>
             
                        <bibl type="digitalSource">
                            <title>Vagy idejében vagy soha</title>
                            <date>2016-12-20</date>
                            <ref target="https://books.google.hu/books?id=xDBpAAAAcAAJ Google Books PARTNER0057"/>
                        </bibl>
                    
                   
                        <bibl type="printSource">
                            <title>Vagy idejében vagy soha</title>
                            <author>Boross Mihály</author>
                            <pubPlace>Pest</pubPlace>
                            <publisher>gyurián J. Nyomda</publisher>
                            <date>1856</date>
                            <ref target="http://www.mek.oszk.hu/16300/16361/pdf/"/>
                        </bibl>
                    
                </bibl><bibl type="firstEdition">
                    <title>Vagy idejében vagy soha</title>
                    <author>Boross Mihály</author>
                    <date>1856</date>
                </bibl></sourceDesc>
        </fileDesc>
        <encodingDesc n="eltec-0">
            <p/>
        </encodingDesc>
        <profileDesc>
            <langUsage>
                <language ident="hu">Hungarian</language>
            </langUsage>
            <textDesc>
                <authorGender xmlns="http://distantreading.net/eltec/ns" key="M"/>
                <size xmlns="http://distantreading.net/eltec/ns" key="short"/>
                <reprintCount xmlns="http://distantreading.net/eltec/ns" key="low"/>
                <timeSlot xmlns="http://distantreading.net/eltec/ns" key="T1"/>
            </textDesc>
        </profileDesc>
        <revisionDesc>
<change when="2021-04-09">Converted by checkUp script for new release</change>
            <change when="2020-09-24"/>
        </revisionDesc>
    </teiHeader>
    <text>
        <body>
            <div type="chapter">
                <head> ELŐSZÓ.</head>
                <p>Midőn jelen kis füzet önállólag egy kötetbeni kiadatását nehány barátom előtt
                    megemlitém, azoknak az volt ellenvetésük, hogy nagyon parányi füzetet fog
                    képezni. Ez észrevételt akkor hallgatással mellőztem, azért hogy most
                    felelhessek. Tudtam, hogy parányi füzetet fog adni kéziratom, s ez észrevétel
                    után két füzetre is ki tudtam volna nyujtani e regény meséjét, de nem tettem,
                    megmondom miért. Eddig igen kis körre, s parányi olvasó közönségre volt szorítva
                    irodalmunk, s a megjelent szépirodalmi munkának, mint a zsömlyének, szokott ára
                    1 fr. p. volt, ha mindjárt 140 vagy 200 lapból állott is. Az idők változtak,
                    olvasó közönségünk szaporodott, még pedig azon osztályból, mely még most nem
                    szivesen ad, de nem is adhat egy pengőt pár órai olvasmányért; kell tehát, hogy
                    azon osztály számára is jelenjenek meg munkák, melyek parányiságuknál fogva
                    olcsó árért adathassanak; és ez volt egyik főczélom jelen kis munka
                    kiadatásánál, ez leend, midőn a tisztelt olvasó közönség pártolásában bízva,
                    folytonosan ily apró, és olcsó füzetekkel fogok fellépni; másik az, hogy az
                    olvasó közönség ujon- nan nyert részét - a népirodalom mellett - irodalmunk más
                    ágával is megismertessem. Ugy hiszem most már nem fognak barátim ellenvetést
                    tenni.</p>
                
                <p>SZERZŐ.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>Darázsy Lőrincz úr.</head>
                <p>Darázsy Lőrincz úr - kiről e krónika szól - lehet mintegy negyven-ötven éves.
                    Azért mondok ily határozatlan mennyiséget, mert Lőrincz úr haja fehér, mint a
                    kimosott kender, vagy a novemberi legelső hó; és bajusza fekete, mintha
                    zivataros éjfél sötét színébe mártották volna; arcza piros mint a pünkösti
                    rózsa, midőn bimbójából kifeslik, és fogai mégis nagy részint romlásnak
                    indultak, pedig kevesebb czukrot evett meg egész életében, mint egy rövid életü
                    kanári; hangja éles, és nyers mint a somfabot; és járása tipegő mint a hizlalt
                    kacsáé. Lőrincz uron már gyermek korában meglátszott, hogy táblabiróságig sem
                    viszi, mert mindig a szamarak padjában ült urfi létére, mi ugyan annak is
                    tulajdonitható, hogy szülei szűk marokkal fizették tanítóit. Kortársai fülesnek
                    csúfolták, nem azért mintha nagyon nehéz fejű lett volna; hanem mert valósággal
                    oly nagy fülei voltak, hogy Isten ritka teremtményét áldotta meg oly tehetséges
                    fülekkel. De azért átúszta ő az iskolai éveket, s húsz éves korában mint végzett
                    ember tért vissza az ősi kastélyba.</p>
                <p>Midőn serdülő legényke volt, a pajkos leányok űztek belőle bolondot, mindegyik
                    szerelmet vallott neki, s az élet-iskolájában tapasztalatlan urfi oly zavarba
                    jött, hogy azt sem tudta melyik után nyúljon ennyi kínálkozó alkalom közűl. Igy
                    telt az idő hibezés-habozás, s kapkodás közt, s Darázsy Lőrincz folyvást ifju úr
                    maradt, pedig már a harminczat taposta.</p>
                <p>Minden tisztújításon kijelöltetett esküdtnek, de kocsisán kivül senki sem
                    szavazott rá. Ilyenkor azután jaj volt nehány nap a szegény ebeknek, mert
                    rendesen azokon fújta ki mérgét, s azok kapták azt, a mit gazdájok gondolatban a
                    részrehajló kortes tömegnek szánt.</p>
                <p>Harmincz éves korában észrevette Lőrincz úr, hogy az idő halad, s nem tud teins
                    titulusra vergődni, míg meg nem párosodik: neki indúlt tehát a szent
                    házasságnak; de mindig vagy fején feljül kereste az élet kertében számára nyíló
                    virágot, s a lábai előtt nyilót nem látván meg, eltaposta; vagy nagyon gyönge
                    életkorúaknál kopogtatott be, s igy örök mindig tele kosárral tért vissza
                    szüzies lakába.</p>
                <p>Baráti, azok tudniillik, kik asztalánál lebzseltek, eleget tanácsolták, hogy
                    hagyjon fel balga szándékával: de ő élt s halt a kosárért, s így év év után
                    lejárván, a negyven, vagy ötven év is úgy találta Lőrincz urat, hogy sem hű nő
                    nem rázogatta ágya szalmáját, s készítette kedves reggelijét, sem a nemes
                    Darázsy család kis örököse nem nyekergett az ágy előtt döczögő bölcsőben. Pedig
                    olyan hírneves családnak, mint a Darázsy, mely olyan embert adott a hazának,
                    mint Lőrincz úr, csupa veszteség lett volna kiveszni!</p>
                <p>Azt suttogják jól értesültek, mert ezzel Lőrincz úr soha nem dicsekedett, hogy
                    egy ízben jegyben járt volna a megye legszebb, s elég tehetős leányával: de
                    mivel Isten ezt sem szánta neki, ezzel is csak a kosarak száma szaporodott. A
                    dolog szájról-szájra így jutott értésemre.</p>
                <p>Nem messze Lőrincz úr birtokától Dombhegyen lakott Füzéry Mózes úr, egy igen szép
                    falusi jószág tulajdonosa, és négy eladó leány apja. A hol négy derék leány van,
                    lehet válogatni; a szülék pedig nem igen szoktak válogatni, ha kivált a leányok
                    kezdik a két XX-ot átlépni. Ide tért be Lőrincz úr, s szerencsésen oda
                    igértetett a ház legidősebb, de legszebb leánya. Míg az eljegyzettek nap alatt
                    voltak, Lőrincz úr menyasszonyi ajándokakkal terhelten tért egykor haza Pestről,
                    s Dombhegyet - bár két mértföldet kellett kerülnie - útjába ejtette, hogy szíve
                    imádottját láthassa, lerakhassa lábaihoz a kedves terhet, mint elolthatlan
                    szerelme zálogát. Az udvarra érvén, Lőrincz úr méltó álmélkodására senki nem
                    jött eleibe: de ő azért egész bátor-sággal leszállván, egyenesen mátkája
                    szobájába sietett, hogy azt a készületben lévő meglepe-tésre előkészítse, de a
                    szobát nyitva, s üresen találta.</p>
                <p>Lehet-e kíváncsibb valamit képzelni, mint szerelmes vőlegényt, kivált magánosán
                    jegyese szobájában? Egyedül, tanú nélkül, megnézhetni az ágyat, melyen szép
                    arájával aludni fogja a házasság boldogítá első álmát; felüthetni a kedves
                    naplóját, melybe szerelmetes álmai jegyezvék, melybe híven lerakja örömeit, és
                    vágyait; megtekinthetni az olvasott regényben, micsoda sorok vannak aláhúzva:
                    szóval megismerkedhetni a lakkal, melyben a levegő epedő sóhajból gyült
                    össze.</p>
                <p>- Annál jobb - gondolá magában Lőrincz úr - úgy sem értem a szerelem túrbékoló
                    nyelvét; lerakom asztalára, s mily költői lesz a meglepetés, ha jő, s itt talál
                    mindent. - Ezt gondolá Darázsy Lőrincz, s az asztalhoz közelített, de azon egy
                    félig bevégzett levél tünt szemébe.</p>
                <p>- Ah! - sóhajta magában - a szívem cziczuskája bizonyosan nekem akarta
                    elnyögdelni, hogy mily forrón epedve várja a pillanatot, melyben hymen rózsa
                    láncza örökre hozzám füzendi. Lássuk mikép nyögdicsél a párját fészkébe váró kis
                    gili. „Imádott kedvesem!” ezt olvasá legelőször is a levélből. - Jaj nekem
                    Istenem! teremtőm! felszakad a keblem, mint a kifeszített chólyag, fogalmam sem
                    volt ennyi szerelemről - sóhajta Lőrincz úr elragadtatással - imád mint Istenét,
                    Istened is leszek kedvesem! de olyan ki örökké áld, és soha nem ver. -
                    „Szerelmem egyetlene” olvasá tovább. - Igazad van kedvesem! még a talpamban is
                    érted lüktet a vér.</p>
                <p>- „Kedves Károlyom!” - No no - mondá Lőrincz úr visszadöbbenve mintha falba
                    ütötte volna fejét - talán nem jól láttam, nem jól olvastam - és szemeinek
                    esett, dörzsölte, mintha valami esett volna azokba.</p>
                <p>„Kedves Károlyom!”</p>
                <p>- Ugy segéljen Károly van ide írva, úgy segéljen Károly, ha százszor megnézem is.
                    Szegény kis bohó, annyira személyembe van tapadva szíve, lelke, minden érzése,
                    hogy nevemről is megfelejtkezett. Én Istenem! én erős Istenem! milyen a nő, ha
                    fülig szerelmes az emberbe! Lőrincz vagyok kedvesem! Lőrincz, nemes Darázsy
                    Lőrincz, a te kis Lőrinczkéd, ha nem hiszed •/. •//. alatt ide csatolhatom
                    ármálisom, és keresztelő levelem. De hiszen nem haragszom, ha Péternek mondasz
                    is, csak imádott kedvesednek nevezz. -</p>
                <p>„Lever tudom a hir, hogy atyám rimánykodásom, s esdésem daczára is ”</p>
                <p>- Szegény kis angyal! miért rimánykodhatott? talán... talán hogy az esküvő napját
                    előbbre tegye? -</p>
                <p>„Tőled elszakasztván ”</p>
                <p>- Mit? mit? tőlem elszakasztani! borzasztó merény! lopás által is enyim leendesz
                    kedvesem! -</p>
                <p>„Egy útált emberhez kényszerítenek nőül...”</p>
                <p>- Ez hitszegés, ezt nem türöm. Szegény leány! -</p>
                <p>„Hallottad-e hírét Darázsy Lőrincznek, kit szívemből utálok....”</p>
                <p>Lőrincz úr akkora szájat tátott, hogy akármely pénzevesztett kártyás reggeli
                    legelső ásítása kifért volna rajta. Szemei kimeredtek, s könyüzni kezdtek,
                    mintha soká napba nézett volna; szíve úgy ugrált mint a szárazra vetett hal. -
                    De de... már jól látok ám... olvassuk tovább. - „Darázsy Lőrínczet utálom lelkem
                    egész útálatával. Ő tudatlan, neveletlen, falusi bival, ki nem nekem született,
                    nem nekem neveltetett, s nem nekem rendelték az egek ”</p>
                <p>- Ejnye zsámfutter!... ő utál... én falusi bival... bival minden pereputyod
                    töredezett oldal borda, itt hagylak... ha én falusi bival... te meg falusi liba
                    vagy... és soha sem leszesz az én ludam... - mondá Lőrincz úr fogcsikorgatva, s
                    tovább olvasá:</p>
                <p>„Nyúgodjál meg a sors csapásán, s apám vasakaratán. Kezem leend csak az útált
                    férjé, szivem szerelmem örökre a tied. Fogok én alkalmat találni, hogy
                    összejöhessünk, s élhessünk szerel-münknek, mely örök...”</p>
                <p>- De abból semmi sem lesz, már akkor csakugyan megérdemelném a falusi bival
                    czímet, ha tudva más számára vinnék ágyast saját házamhoz. Maradjatok az urban,
                    mint a sovári káposzta az útban. - Ezt mondván a felsült vőlegény, kezébe fogta
                    még a nedves tollat, s reszketve ezt írta a félben szakadt levél alá: „corám me
                    Darázsy Lőrincz mk.” s azzal bevágván az ajtót, minden ajándokát kocsiba vetve,
                    nagy ordítással ordítá: „hajts!”</p>
                <p>- Uram öcsém! fiam uram! - kiabálá utána a birka istállóból kilépő Füzéry Mózes,
                    leendő ipa, de ő mit sem hallott, mit sem akart hallani, hanem egyre orditá
                    „hajts! hajts!” mintha attól tartott volna, hogy utána viszik a menyasszonyt, s
                    a jó két órai útat öt negyed alatt hagyták hátuk mögött párolgó lovai.</p>
                <p>Füzéry Mózes uram házánál egy lélek sem tudta a vőlegény sebes elrohanásának okát
                    meg-magyarázni: csupán az elhagyott, de nem bánatos menyasszony, ki vőlegénye
                    távozása után szobájába térvén, az aláirást megpillantva, a helyett hogy ruháit
                    megszaggatta, zsákba és hamuba öltözött volna; áldotta az isteni gondviselést,
                    mely ily véletlen úton mentette meg rá erőszakolt vőlegényétől.</p>
                <p>Darázsy Lőrincz úr pedig haza érvén, nagy „Isten úgy segélj”-el megfogadta, hogy
                    örökre lemond minden házasodási szándokról, mert a nők hitszegő s csalárd
                    faj.</p>
                <p>Mind ez, melyet most elmondtam, történt 1827-ik évi december 30-án, és Darázsy
                    Lőrinc híven ura maradt adott szavának 1847-ik évi december 30-ig.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <p>Házassági szerződés.</p>
                <p>1847-iki december 30-ika estején pamuttal és g
                    1847-iki december 30-ika estején pamuttal és gyapjúval gazdagon kitömött kéjruhában meleg kályha mellett üldögélve pipázgatott Lőrincz úr; és ásított, nyújtózott, mint kit a hideglelés kerülget; midőn gazdasszonya lépett be, s éji asztalára vizet és mosdó edényt helyheztetett.</p>
                <p>- Hány óra Lizi? - kérdé Lőrincz úr egy takarosat ásítva.</p>
                <p>Lizi - e volt a gazda asszony neve - a falon kopogó órára tekintvén - nyolcz
                    tekintetes uram!</p>
                <p>- felelé.</p>
                <p>- Nyolcz! mennydörgős hordta! csak nyolcz! üsd agyon a lánczos lobogós óráját.
                    Lizi megöl az unalom, - mondá Lőrincz úr, s kiégett pipáját karos székje
                    oldalához támasztván, Lizit egy más pipa töltésére szólítván föl. - Hej Lizi!
                    mind bolond ember az, a ki nagy esküvéssel fogad valamit, kivált ha később
                    megbánja. Pedig mint a magyar példabeszéd mondja: késő bánat, ebgondolat -
                    folytatá, mig Lizi a bagóval félig telt pipa kikapargatásával vesződött.</p>
                <p>Lizi takaros kis vászon cseléd volt, lehetett 25-30 éves. Alacsony gömbölyű
                    testalkat, haja fekete mint a korom; szemei égetők mintha kőszén parázsból
                    volnának, és szája széle, mintha piros rózsa levéllel volna bélelve, örök
                    mosolygó. Öltözete félig uras, félig parasztos, csak szakavatott biró itélhette
                    volna meg melyik osztályhoz tartozik.</p>
                <p>- Bizony bolond az - megszólalt Lizi, miután a fenakadt lélekzetű pipát kifújta.
                    - Talán bizony tekintetes uram is fogadott valamit nagy esküvéssel, a mit oly
                    nagyon megbánt? tevé hozzá kérdőleg, tekintetes ura előtt megállva, s kövér
                    kezecskéit még kövérebb csípejére nyugosztalva.</p>
                <p>- Fogadtam bizony Lizi! bár ne fogadtam volna. -</p>
                <p>- Ugyan mi lehet az, ha szabad kérdenem? -</p>
                <p>- Hát azt fogadtam Lizi! hogy soha nem házasodom meg, pedig látod Lizi! nagyon
                    meg-bántam, mert látod... de meg magadról tudhatod, egy az, hogy ember csak
                    ember, vér folyik ereiben, és nem víz; más meg az, hogy szörnyü rideg az ilyen
                    nőtelen ember állapotja. Ásitás, nyújtózás, azután csak az sincs, ki kedves
                    egésségemre kivánná, ha prüsszentek; de meg gondold el, kire néz ez a szép
                    jószág? Milyen szép volna most, ha bolond nem lettem volna, s annak idejében
                    takaros menyecskét hoztam volna a házhoz, két vagy három kis Darázsy henteregne
                    itt a pamlagon, vagy csüngene nyakamon mint piros alma a fáján. Most pedig olyan
                    az én életem mint az ákácfáé, mely csak virágzik, de gyümölcsöt nem terem. A
                    kedves feleség lecsókolná szemeimről az álmot; unalmas óráimban volna kihez
                    szólanom; ha sokat ettem, volna ki nyomogatná vállam közit: de igy... hej csak
                    nagy bolond a ki meggondolatlanul fogad...</p>
                <p>- Hi-hi-hi! - nevetett Lizi - azt szokták mondani: „ember tesz fogadást, eb a ki
                    megállja” hát házasodjék meg tekintetes uram! - tevé hozzá, szemeit oly igézőleg
                    nyugtatva Lőrincz úrra, hogy kőszívnek kellett volna lenni, mely azonnal fel nem
                    olvad melegétől.</p>
                <p>- Igazad van Lizi! de látod nagyon meglepett a dér, majd leányt sem kapok. -</p>
                <p>- Az volna még furcsa dolog, ha ilyen ember mint tekintetes uram leányt nem
                    kapna; kap bizony akár mindenik ujjára tizet. Az öregség nem nagy baj, azt
                    szokták mondani paraszt példabeszédben: „vén fa árnyékában lehet jól
                    megnyúgodni. ” -</p>
                <p>- Komendálj hát valami jóra való személyt, a kit magadnak is szeretnél. Téged meg
                    akarlak tartani holtomig, mert jó cseléd voltál, ha ugyan el nem kapnak. -</p>
                <p>Alig ejté ki e szavakat Lőrincz úr, Lizi lesütötte szemeit, és hallgatott mint a
                    nyelve metszett madár; s elébb oly mosolygós arcza lassankint őszi éjszakává
                    változott.</p>
                <p>- Jer közelebb no... jer no... hadd csípjem meg piros ajkadat... jer no... ne
                    légy oly vad. -</p>
                <p>Lizi daczosan rázta magát, majd mintha könyüt törölne ki szeméből, köténye sarkát
                    arczához emelé; azután keservesen sohajtá: - Én Istenem szerelmes Jézusom! -</p>
                <p>- Látod kis bohó! te mondád hogy nősüljek, s most mégis te sirsz. Hiszen
                    megmondtam, hogy azért nálam maradhatsz - kérlelé Lőrincz úr a zokogó
                    Lizikét.</p>
                <p>- Ezért szolgáltam gyermek korom óta oly híven a tekintetes urat; ezért áldoztam
                    föl életem tavaszát, hogy most elüz házától. -</p>
                <p>- Hát nem megmondtam, hogy holtig nálam maradhatsz? -</p>
                <p>- Azt is megmondom, hogy én senkinek sem leszek lába-kapczája, tudja meg a
                    tekintetes úr! hanem fizessen ki, s még ma elhagyom házát. Én Istenem! szerelmes
                    Jézusom! mintha loptam volna, éjnek éj-idején kell a házat elhagynom - tevé
                    hozzá, és sírt oly keservesen, mintha kancsukázták volna, pedig
                    czitromcsavaróval sem lehetett volna egy könycseppet csikarni szemeiből.</p>
                <p>- Lizi! te, hallod! ne sirj, mert majd én is elpityeredem - mondá Lőrincz úr, és
                    csakugyan közelebb állt a síráshoz, mint Lizike.</p>
                <p>- Sírhat is a tekintetes úr, mert olyan hűséges gondviselője soha nem lesz, ha
                    Nedizserből hoz is feleséget, mint én voltam. Tudja-e mikor hat álló hétig
                    nyomta az ágyat, úgy hogy lepedőben forgatták, kezét-lábát nem tudta odébb
                    tenni? Úgy-e! ki tette volna azt a tekintetes úrral, a mit én tettem? Éjjel s
                    nappal ágya szélén ültem, mint a galambpár sírtam, zokogtam, még a... no de nem
                    hányom fel... és most... én Istenem! szerelmes Jézusom! miért is születtem, vagy
                    miért is kerültem e házhoz, legalább nem kellett volna ily hamar elhalnom... -
                    és elkezdett újra oly keservesen sírni, mintha apját s anyját szeme láttára
                    kerékben törték volna.</p>
                <p>- Lizi te! - kiáltott Darázsy úr, s egyik lábával kilépett a melegitő zsákból. -
                    Ej no csak most ne bántana a köszvény. Lizikém! miért akarsz meghalni? - kérdé
                    szorongva.</p>
                <p>- Én Istenem! szerelmes Jézusom! - zokogá felelet helyett, köténye alól kémlelve
                    ura arcza változását.</p>
                <p>- Mondd hát Lizikém! miért halsz meg? mondd, ne ölj meg. -</p>
                <p>- Hát azért, mert ugy szeretem a tekintetes urat, mint a falat-kenyeret; s azt
                    hittem én fogom be halálos szemeit... de már látom, hogy elüz... tudom én
                    Istenem! hogy lelkére hasad meg a szívem. -</p>
                <p>- Lelkemre! nem űzlek el, akár megesküdjem, ha máskép nem hiszed - tevé hozzá
                    Darázsy ur.</p>
                <p>- Igen de nem maradok ám a tekintetes urnál, ha asszonyt hoz a nyakamra, azt
                    megmondom, hanem elmegyek, s az egész világnak toroktátva kikiabálom... - mondá
                    Lizi hangosan, de nem folytathatá, mert Lőrincz úr mind két lábával kilépett a
                    zsákból, s Lizi ajakát terjedelmes tenyerével bepecsételvén:</p>
                <p>- Csitt! - monda - az ég szerelmiért mit akarsz? szólj! -</p>
                <p>- Az ég szerelmiért tekintetes uram! menjen hamar a pokróczra, mert náthát,
                    hurutot, arómát, főfájást, szaggatást, gyomorrágást kap, s azzal is az én bajom
                    gyülne meg, mert a szívem ha-sadna meg, ha szenvedni látnám. Kedves tekintetes
                    uram! menjen már hi-hi-hi! - veté hozzá Lizi, és megczirógatá Lőrincz úr állát,
                    mely szúrós volt, mint a borosta, pedig az nap vakar- gatta meg obsitosból
                    emergált udvari borbélya.</p>
                <p>- Még is csak galamb természetű vagy te galambom Lizikém! tán epéd sincs, - mondá
                    Lőrincz úr, s azzal ismét a kályhához sietett, hogy fogfájást, náthát, reumát, s
                    Isten tudja miféle betegségeket ne kapjon. - No itt vagyok, mondd meg most miért
                    akarsz meghalni? - kérdé.</p>
                <p>- Mi türés, mi tagadás benne, én a tekintetes urat úgy szeretem mint a lelkemet,
                    minden vagyonát úgy takargattam, mintha sajátmagamé lett volna, mert bizony azt
                    hittem hogy... hogy... Azután ne gondolja ám a tekintetes úr, hogy én valami
                    közönséges familiából való vagyok, velem ugyan sehol sem vall kudarczot, mert
                    boldogult édes anyám iskolamester leánya volt, s olyan nevelést adott, hogy
                    akármely hintós dámának sincs különb. Lássa tekintetes uram! ha... oh Istenem!
                    de hát maig sem érti, hogy mi lakik a szívemben, s mi lebeg a nyelvem hegyén? -
                    kérdé szem lesütve.</p>
                <p>- Épen úgy nem, mint az a ki siket némának született, - válaszolá Lőrincz úr.</p>
                <p>- Hát... hát... ha az egész világot bejárja is a tekintetes úr! még sem kap olyan
                    feleséget,</p>
                <p>mint... ejnye no... találja már ki</p>
                <p>- Mint kicsoda? mondd ki Lizikém! -</p>
                <p>- Hát... mint... mint... én - monda Lizi hangnyomattal, s Lőrincz úrhoz lépvén,
                    ujja hegyével enyelegve legyinté meg annak arczát.</p>
                <p>- Flanért! szaporán! juhu-hu-hu! iszonyú szaggatás! - kiáltott Lőrincz úr, kit
                    köszvény- szaggatásai épen ezen perczben vettek ostrom alá. Lizike pedig ki az
                    ostrom állapotot saját kényére fel tudta használni, neki állt a dörzsölésnek, s
                    folytatta ezen mütételt, mig gazdag csöppekben nem hullott a veréjték mind az ő,
                    mind Lőrincz úr homlokáról. - He-he-he! - nevetett végre Lőrincz ur - egészen
                    más forgásba hoztad a véremet te kis kujon! Lizike! azt szokták mondani, fiatal
                    test mellett az öreg is megifjul! pedig úgy van ám! -</p>
                <p>- Ne csintalankodjék tekintetes uram! -</p>
                <p>- He-he-he! régen nem voltam igy! huszonkét évesnek érzem magam. Nem hiszed,
                    pedig úgy van ám!</p>
                <p>- Ejnye ki hitte volna hogy íly csintalan a teins úr! mondá Lizi szemérmesen
                    vonulva vissza a kályha árnyékába.</p>
                <p>- Lizikém! hidd el oly igaz mint hogy Darázsy Lőrincz a nevem, sokszor éjfélig iskódtam ágyamban, törtem a fejem, hogy téged elveszlek, de a világ, s az emberek
                    nyelve</p>
                <p>- Ej ha még a tekintetes úr is hallgat az emberek tanácsára, s ítéletére! hiszen
                    nem szorult a tekintetes úr senki máséra, inkább más kérjen a teins urtól. Ne
                    nézze azt, hogy ki s mi? hanem milyen? Engem ismer a tekintetes úr
                    testestől-lelkestől, legalább nem vesz zsákba macskát. Szép is vagyok, jó
                    gazdaasszony is vagyok, hű is leszek a tekintetes úrhoz mint az árnyék, még a
                    sírnál sem hagyom el. -</p>
                <p>- Úgy segéljen Lizi! felnyitottad a szemem, a háztól sem kell kimozdulnom, mégis
                    lesz menyasszony, - mondá Darázsy Lőrincz úr. - Kezet ide, mához két hétre
                    mennyegző, ahhoz tiz hónapra keresztelő, s kis Darázsy lesz a háznál, legalább
                    vagyonom sem száll idegen kézre. He-he-he! jól végzi az esztendő - és kaczagott
                    teljes erejéből mintha ternót csinált volna, s magához vonván Lizikét homlokon
                    csókolá, mit az vonakodás nélkül bárgyúan kiállott. - Báh! áh! áh! bonts ágyat
                    Lizikém! ha hét óra is, de lefekszem, mert nagyon elgyöngültem az öröm miatt, -
                    tevé hozzá kis szünet után.</p>
                <p>Lizi engedelmeskedett, még pedig micsoda gondolatokkal, azt mondás nélkül is
                    tudhatja olvasóm!</p>
                <p>Darázsy Lőrincz úr mint kandidátus vőlegény azonnal elszunnyadt: Lizike pedig
                    mint kiszemelt menyasszony, világos reggelig hánykódott magános nyoszolyáj ában,
                    melynek unalmaira boldog jövendő mosolygott.</p>
                <p>Másnap korán reggel zaj volt a folyosón. A szolgáló sirva vetette le a szalmás
                    kosarat, a tehenes káromkodva dobta el a fejő pitlit. Lizike mind kettőt
                    felképelte, pedig csupán azért, mert megpözsdült benne a tekintetes asszony vér,
                    s mintegy begyakorolta magát jövendő szerepébe. Egész nap alig lehete mást
                    hallani, mint csört, pört, még magának Lőrincz urnak is szűk lett az ősi
                    rezidentzia, mert Lizike oly erélyesen ragadta meg a kormányrúdját, hogy a kalap
                    alig maradt meg Lőrincz úr fején. Orrot kapott, hogy a pipa hamut a szoba
                    közepére verte ki; pirongatást, hogy a kávés abroszt leöntötte; szidást, hogy
                    saját kanalával nyúlt a mártásba. Este fele már követelte, hogy a két hetet két
                    napra szállitsák; mert ő bizony nem várakozik: de ez egyben Lőrincz ur a maga
                    eszén járt, maradt a két heti határidő.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>Óvás és tiltakozás.</head>
                <p>1848-ik év legelső reggelén Darázsy Kálmán lépett Lőrincz úr hálószobájába.
                    Kálmán mintegy huszonkét éves magas barna fiú, unokaöcscse Darázsy Lőrincz
                    úrnak, bátyja kegyelméből tengődő naplopó urfi, kinek nappalai alvás s
                    pipázással, éjjelei kártyázás, s dorbézolással telnek; naponként meg szokta
                    látogatni nagy bátyját, nem azért hogy nála tiszteletét tegye, hanem hogy nem
                    szaggatta-e valamelyik éjjel halálra a kiméletlen köszvény. Kálmán szép vagyont
                    örökölt korán elhalt szüleitől, de mihelyt átvette gazdagságát, legelső gondja
                    volt, minél elébb torkára hágni annak. A telet Pesten, a nyarat Füreden vagy
                    Parádon szokta tölteni, s mindenütt oly szerepet játszott, hogy minden vagyona
                    értéke évi jövedelemnek nem lett volna elég: nem csuda hát, ha három év után ugy
                    látjuk őt mint csőd alatt görbedőt: de őt ez sem törte meg, vagy szoktatta
                    takarékosságra, mert most is tiz krajczáros szivart hamvaszt, s be-betekint
                    Pestre, hol már csak mint homályos égi test tünhet föl a korhely élet egén.
                    Minden reménye nagy bátyja birtokában van vetve, s már adósságot is csinált
                    öröködés esetére, s alig várja, hogy azt is elpazarolhassa, mert ő azon fajú
                    emberek közé tartozik, kik nem szeretnek a készből élni.</p>
                <p>Nyaka körül tekert vastag gyapjú kendőbe merülve lépett nagy bátyja hálószobájába
                    1848 év első reggelén, oly korán, hogy Lőrincz urat még az ágyban találta.</p>
                <p>- Adjon Isten ez új évben minden jót! - köszönté nagy b átyj át, ki kevélyen
                    pöfékelt dagadó dunyhája alatt.</p>
                <p>- Hát a kadenczia hová maradt ifjú ur? - kérdé a bácsi neheztelést szinlelve.</p>
                <p>- Micsoda kadenczia? -</p>
                <p>- Feleséget szépet, s jót - felelt Lőrincz úr, s szinte égtek szemei a feleség
                    emlitésére.</p>
                <p>- No az kellene még! - szólt rögtön Kálmán urfi, kit nagy bátyja házasodása
                    minden jövendő terveiből egy lökéssel kipöczkölt volna. - De pazarlóan kezdi
                    uram bátyám! az uj évet, világos reggel, és mégis égeti a drága gyertyát -
                    figyelmezteté Lőrincz urat, kinek gyertyája akkora kalapot vetett, hogy két
                    kézre fogva szerencsés jó reggelt lehetett volna vele köszönni.</p>
                <p>- Úgy segéljen el is feledtem. Nem csuda öcsém! - mondá Lőrincz úr - nagyon
                    elmerültem a gondolkozásba. Hej öcsém! nagy dolgokon töröm én a fejem! - tevé
                    hozzá, némi büszkeséggel, hogy egyszer ő is töri a fejét.</p>
                <p>- Szeretném hallani mi lehet, a mi uram bátyámnak oly nagy fejtörésbe kerül.
                    Különös lehet, mert életemben most először hallom, hogy uram bátyám a fejét töri
                    - ejté ki Kálmán némi gúnyhangúlattal.</p>
                <p>- Ne gúnyolódjál urfi, mert ha kimondom, a vér is meghül benned. -</p>
                <p>- Halljuk hát a vérhütő gondolatot. -</p>
                <p>- Megházasodom. Oly igaz: mint hogy Darázsy Lőrincz tős gyökeres magyar nemes
                    család, megházasodom érted? és szemeit merően Kálmánra szegezé.</p>
                <p>Ha azt mondja Lőrincz úr „azonnal átadom minden birtokomat” nem lepi meg Kálmánt
                    oly különösen mint e két szó „öcsém! megházasodom!”</p>
                <p>- Ha-ha-ha! - kaczagott Kálmán, nehéz volna meghatározni színből; kinjában vagy
                    egész erejéből-e. - Ki adott urambátyámnak bolonditó gombát? - tevé hozzá
                    folyvást kaczagva.</p>
                <p>- Mit? haszontalan agárkinzó! te mered azt mondani, hogy bolond gombát ettem? Te
                    kit bizonyosan bolond gombán neveltek fel, ki naponként azt eszel, te mered azt
                    mondani nekem nemes Darázsy Lőrincznek, kit soha meg nem aktióztak, soha meg nem
                    czitáltak, soha nem exequáltak? -</p>
                <p>- Uram bátyám és a házasság, köszvény és menyecske ! - és kaczagott még
                    hangosabban.</p>
                <p>- Megházasodom, dictum factum megházasodom! - hangoztatá Lőrincz úr, és mint
                    kipöczkö- lődött gúzs-vessző felegyenesedett ágyában. - Juhu-hu-hu! te vagy az
                    oka hogy nyilalás jött minden porczikámba. Még ma kitagadlak! -</p>
                <p>Kálmánt Lőrincz bátyja eddig nem tapasztalt határozottsága kissé lejjebb
                    hangolta; nevetése egyszerre elállt, mintha elvágták volna, s szelidebb hangon
                    igy folytatá: - Elhiszem kedves bátyám!...</p>
                <p>- Kedves vagyok úgy-e? nem vagyok kedves, azért sem vagyok; mert bolond gombát
                    ettem</p>
                <p>- Elhiszem kedves bátyám! - folytatá Kálmán zavarodottság nélkül - de gondolja
                    meg, mit mond a világ, ha ősz...</p>
                <p>- Akár mit mond a világ - közbevágott Lőrincz úr - nem szorultam senki tanácsára,
                    van annyi eszem, hogy nem kérek mástól kölcsön; inkább én adhatok - ismétlé
                    Lizike mondókáját, melylyel az ő szemeit felnyitotta.</p>
                <p>- Tudja-e urambátyám! mit tesz szót adni, s azt meg nem tartani?...</p>
                <p>- S te kérded tőlem, ki százszor megfogadtad, hogy nem kártyázsz, és százszor
                    viradtál meg a kártya asztal mellett... mondá mindig nagyobb hévvel, pipáját is
                    földre eresztve, hogy mind két kezével szabadon beszélhessen. „Ember tesz
                    fogadást; eb a ki megállja” azt mondja Mátyásy poétánk - tevé hozzá mint nyomós
                    okot.</p>
                <p>- Az is igaz. De meggondolta-e uram bátyám elejét, utóját; jobb és bal oldalát?
                    Ha fiatalt vesz, másnak házasodik; ha öreget vesz, mind kettőjöknek istáp, és
                    ápoló kell. Mondjon le veszélyes, s haszontalan tervéről. -</p>
                <p>- Tudom én urfi! miért akar ledisputálni a szent házasságról, mert félünk, hogy a
                    szép Darázsy jószág azon esetben nem a korhely Kálmán urfira, hanem a kis
                    Darázsy Lőrinczre szállana. Hej öcsém! van itt - mondá Lőrincz úr, homlokát
                    megkopogtatva - átlátok én a szitán, s nem ettem bolond gombát - mint tetszett
                    mondani - hogy sertésnek gyüjtsek makkot. Megházasodom. Dixi! - azzal mérgesen
                    az asztalra ütvén öltözni kezdett.</p>
                <p>Lőrincz úr eltalálta Kálmán bibéjét, tudta azt maga Kálmán is, de azért folytatá
                    ostromát: - Ám házasodjék meg uram bátyám! hagyja apró Darázsyakra szép
                    vagyonát, legyen házassága gazdag mint a darázs-fészek, de ne legyen csipős, s
                    fájdalmas, mint a darázs-fúlánk, s figyel-meztetem a házasság jelszavára: „Vagy
                    idejében, vagy soha!”</p>
                <p>- Ne perorálj, nem szorultam figyelmeztetésedre - s azzal mosdani kezdett az
                    ostromolt vőlegény, különösen fülét gyötörte, hogy ne hallja Kálmán
                    tiltakozását.</p>
                <p>- Hát csak azt mondja meg uram bátyám! kit vesz el? -</p>
                <p>- Lizit! -</p>
                <p>- Ejnye hogy a darázs csipje meg, de kiválasztotta kellős közepéből az egy garas
                    árút! - mondá Kálmán, s azzal úgy megrohanta a gyomorbeli nevetés; hogy pamlagra
                    vetette magát, hánykódott, mint ki nadragulyát evett, a midőn szünni kezdett
                    hahotája: - Jó éjszakát nemes Darázsy család! - folytatá - vad fába oltva megy
                    át a te virágod az utókorba. Mióta lett uram bátyám! oly nagy demokrata? vagy
                    gondolt ki már neje számára valami szép előnevet? talán jó lenne Főzőkanalási és
                    Gombóczosi de Gombócz Vastag Eliza? - gúnyolódott Kálmán, s azzal bevágván háta
                    mögött az ajtót, magára hagyta bámészkodó nagy b átyj át .</p>
                <p>- Átkozott rosz kölyke! így megkeseríteni új évemet; mely annyi édességet ígért -
                    mormolá törölközés közben. - Hiszen sok igaz van szavaiban... de szavamat
                    adtam... az adott szó pedig szent. -</p>
                <p>Mig a szobában ezen családi forradalom dúlt, a konyhában sem volt síri
                    csendesség, Lizi nagyban játszotta a házi női szerepet, a szolgálót újra
                    pofozta, a tehenest szidta, a füjtő gyer-meket rugdosta.</p>
                <p>Kálmán egyenesen haza tartott, s iszonyú boszút forralt bátyja ellen, s csak
                    alkalomra várt, hogy magát kidühönghesse. - Hát egy alacsony szolgáló rombolná
                    össze reményváramat? igy monologizált pamlagra dőlve. - Hát azért altattam magam
                    vérmes álmakkal, hogy ily borzasztó legyen ébredésem? Nem... ezen házasságból
                    semmi sem lesz; én mondom azt Darázsy Kálmán - s azzal felugorván nagy léptekkel
                    járdalt szobájában.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>Visszahuzás és lemondás.</head>
                <p>1848-ik évi Januárius 3-án számos jóakaró, barát, tisztelő, hizelgő, és
                    tányérnyaló gyült össze Marczi-völgyön Markosy Dániel úrnál. Neve napja volt, az
                    öreg úr ezt rendesen nagy pompával szokta megünnepelni, ha soha nem is, de ekkor
                    szemet húnyt még a pazarságra is. Darázsy Lőrincz úrnak is meg kellett jelennie,
                    mert Markosy Dániel úr sem mulaszt el csak egyetlen Lőrincz napot is. Kálmánt
                    nolle velle magával kellett vinnie, mert lett volna mit hallgatnia a fiatal
                    leánykáktól, és nyelni a házi nőtől, hogy olyan jó tánczostól megfosztotta a
                    társaságot. Lőrincz úr vig volt, mint vőlegényhez illik, mi már megjelenésekor
                    felötlő volt, mert máskor keresve sem talált volna az ember mogorva arczán egy
                    hajszálnyi mosolyvonást. Midőn a két Darázsy megérkezett, már nagyban ment a
                    múlatság, pörgött a csárdás, izzadt a fiatalság. Lőrincz úr nem győzte a leányok
                    csókját viszonozni, hogy Kálmánt elhozta, s mire jobbra-balra tekintett inge is
                    alig maradt rajta, úgy elkapkodták téli gúnyáját. Lőrincz úr végig legeltette
                    szemeit ezen diszes virágkoszorún, s egy sohaj szakadt kebléből, mert hajh mégis
                    csak szebb volna ezek közűl választani egy felesegítséget, de mi haszna, szavát
                    adta.</p>
                <p>Kilencz óra fele asztalhoz telepedett az egész társaság, s válogatott a rakásra
                    halmozott jobbnál jobb magyar eledelekben. Beszéd tárgya az akkori országgyülés
                    volt. Elmondá ki-ki a maga véleményét, nézetét; csupán Lőrincz úr hallgatott,
                    mert ő különben sem sokat, most pedig épen nem törődött a politikával. Okosan
                    tette, a ki nem ért hozzá; ne is avatkozzék bele.</p>
                <p>Vacsora vége fele magyar szokás szerint elkezdődtek az áldomások, s mindenki
                    igyekezett szónoki tehetségét fitogtatni. Darázsy Kálmán, ki eddig a fiatal
                    lyánkák közt feszelgett, egy-szerre kiválik a nő seregből, mint darázs a virág
                    kelyhéből, s poharat emelvén igyen köszönté az őt bámúló úri kompániát:</p>
                <p>.,Uraim, és hölgyeim!”</p>
                <p>- Halljuk! -</p>
                <p>„Poharam emelem önök előtt egy titkos tényért, iszom egy lappangó vőlegény
                    egésségeért....” Ha valaki e pillanatban Lőrincz urra pillant, azonnal
                    észreveheti, hogy a lappangó vőlegény senki más, mint ő, mert még talán a
                    mellénye is megveresedett, úgy égett az egész teste.</p>
                <p>- Halljuk! ki a nevével - kiáltozák.</p>
                <p>- Tekintetes Darázsy Lőrincz urat, az én kedves uram bátyámat, ki az ötvenedik
                    évet keresz-telő levél nélkül is tudom, már régen átlépte, mint fiatal vőlegényt
                    ezernyi ezer magzatokkal áldja meg, s éltesse örökké!</p>
                <p>- Kálmán öcsém! ne bolondizálj, mert majd komolyan veszik ezek az urak - közbe
                    szólt Darázsy Lőrincz úr.</p>
                <p>- Nem szabad közbe vágni! - erősíték a többiek.</p>
                <p>- Darázsy Lőrincz urat a házassági rózsaláncz nem sokára összefűzendi kedves
                    menyasszo-nyával...</p>
                <p>- Kálmán! megharagszom ha...</p>
                <p>- ...Tekintetes Vastag Eliza kisasszonynyal...</p>
                <p>- Éljen! éljen! - rivallák mindnyájan.</p>
                <p>- Gratulálok Lőrincz barátom! - nyujtá kezét a házi úr.</p>
                <p>- Szívemből örvendek, s sok szerencsét kivánok az uj frigyhez - mondá a házi
                    asszony az asztalfőről.</p>
                <p>- Látod öcsém! te ellenezted a házasságot, s a teins asszonyság helyesli - monda
                    a vérszemet kapott Darázsy Lőrincz Kálmánnak. - Beszélhetsz most már, nem
                    hallgatok kotyogásodra. -</p>
                <p>- Uraim! és hölgyeim! - kezdé ujra Kálmán; hogy tökéletes diadalt arasson Lőrincz
                    bátyján - nem a házasságot elleneztem én bátyámnak; hanem azon nőt, kit
                    feleségül szándékozik venni. Tudják-e önök, ki azon Vastag Eliza kisasszony?
                    -</p>
                <p>- Ki az, ki az? - kérdék mindnyájan.</p>
                <p>- Ha megmondom önök is fogják roszalni bátyám lépését. -</p>
                <p>- Kálmán! Kálmán te! - hunyorgatott Lőrincz úr, de Kálmán boszút akart állani, s
                    látatlanná tette bátyja szembeszédét.</p>
                <p>- Az én kedves Lőrincz bátyám Vastag Lizit mostani gazda asszonyát akarja
                    elvenni, mit mondanak önök ez ízletes választáshoz?</p>
                <p>- Ha-ha-ha! he-he-he! hi-hi-hi! - kaczagott az egész társaság.</p>
                <p>- Lőrincz pajtás! - szólott a házi úr, miután az átalános kaczaj lecsillapult -
                    azt szokták mondani: vén embernek lábaszárába száll az esze, ha ez igaz,
                    leginkább elmondható az aggle-gényekről, mert ezek többnyire gazdaasszonyukkal
                    szoktak összepárosodni, mit én a legosto-bább tettnek tartok. Ne szaporitsd
                    tehát ezek számát. Házasodjál nem bánom, végy szolgálót, azt sem ellenzem, csak
                    saját szolgálódat ne. -</p>
                <p>- Igen de fogadást tettem! - mentegetőzék a fülig pirult szemérmes vőlegény.</p>
                <p>- Ember tesz fogadást, eb a ki megállja - idézte Kálmán Lőrincz úr szavait.</p>
                <p>- Igazságod van Kálmán öcsém! de azért mégis megházasodom, mert nagyon jól tudom
                    te miért ellenzed a szent házasságot - szólott Darázsy úr haragos szemet vetve
                    Kálmánra.</p>
                <p>Kálmánt titkos méreg futotta el, mert a mely pillanatban tökéletes diadalt
                    reménylett, azon perczben tudta meg bukását. Bántotta a gondolat, hogy bátyja
                    belátott fondorkodó lelkébe, s épen ez viszi a házasságra, ha eddig komoly
                    szándoka nem volt is. Mintha leforrázták volna, elhallgatott, de csak azért,
                    hogy annak idejében újra kitörjön; mint a kipihent Vezúv.</p>
                <p>- Szomszéd urnak tudnék én ajánlani egy igen takaros nőt; kivel boldogabb lenne,
                    mint gazda asszonyával - kezdé a házi nő, alig fojthatva el nevetését. - Az
                    ajánlandó menyasszony árva leány, szép kis jószága van, munkás, becsületes
                    szüléktől származott, s úgy hiszem nem is kapna kosarat, ha bezörgetne - tevé
                    hozzá.</p>
                <p>- Ha kedves szomszéd asszony ajánlja, el merem venni. De hát ki légyen ő? - kérdé
                    Lőrincz úr kíváncsian.</p>
                <p>- Oly sok fiatal leány van a háznál, magamra haragítanám őket, ha megtudnák,
                    hogy</p>
                <p>- Csak tessék nyilatkozni kedves néni! épen nem fogunk megneheztelni -
                    felszólaltak a leányok hol egymásra, hol az őszbe csavarodott vőlegényre
                    pislogatva.</p>
                <p>- Szent Mártonon Béllay urnál van neje testvérének leánya, Lidi kisasszony. Azzal
                    ugyan jól járna akármi Isten teremtése, mert a leány házias, dolgos, nem
                    követelő, nem házaló, jó sütő, főző, finom varró, szóval mindazon tulajdonokkal
                    ékeskedik, melyek egy jó feleségben meg- kívántatnak. Úgy van! gazda
                    asszonyságáról én állok jót, erkölcséről Béllay úr jelleme kezeskedik, -
                    nyilatkozott a házi asszonyság.</p>
                <p>- A választás helyes! nem lehet ellene kifogás! - többen többfélekép
                    nyilatkoztak, csupán Kálmán hallgatott, mert nehéz lett volna annak ízlésére
                    választani.</p>
                <p>- Én pedig násznagyod leszek! - szólott Markosy úr. - Ma egy tappot sem mégy,
                    holnap látogatást teszünk, s ha megkedveled a leányt, azonnal meg is kérjük.
                    -</p>
                <p>- Lőrincz bácsi! házasodjék meg, de azután nagy lakodalmat tartson ám, s majd én
                    leszek a nyoszolyó leány - felszólalt a házi kisasszony, egy tizennégy éves
                    leányka szeliden mosolyogva.</p>
                <p>- Kis hugocskám kivánságának lehetlen ellentállani; azért itt a kezem, holnap
                    leány nézőbe, vagy ha tetszik leány kérőbe megyünk, - mondá Darázsy úr, s kezet
                    nyújta Markosy úrnak.</p>
                <p>Éjfélen túlhaladt az idő, midőn a vendégek egy része megindult, az ifjak
                    kivilágos kiviradtig tánczoltak, némelyeket pedig a serkedő nap is a
                    kártya-asztalnál nyomott.</p>
                <p>Ki irná le Darázsy Kálmán boszúságát? hát Lőrincz úr nyugtalanságát? Egész éjjel
                    nem hunyta be szemét, mert adott szavát kellett megszegnie a világ
                    előitéletéért. Azonban hagyján adott szó, és világ itélete, de mit fog Lizi
                    mondani az egészhez? Lizinek hatalmas fegyvere volt, mely sok esetben rosszabb a
                    kardnál, mert kétélű. Nem fenyegetőzött-e már egy izben, hogy eltávozik a
                    Darázsy háztól, de ki fogja kiáltozni az egész világnak, hogy „Mily</p>
                <p>ostoba valék, hogy okot adtam ennek a leánynak a hozzám való ragaszkodásra!” igy
                    tünődött magában. „De hát tehetek is róla, hogy úgy epednek értem a nők. Ez a
                    következés, hogy most félnem kell saját cselédemtől, mert árthat szeplőtelen
                    nevemnek. Nem fogja elmondani leendő nőmnek, mind azt, a mit az egész világnak
                    ki akar kiáltozni? Ha ezt teszi kész a féltékenység, kész a családi
                    boldogtalanság. Ej-ej csak már jobban meggondoltam volna az egészet, de most nem
                    csak bánnom, hanem szégyenlenem is kell az egész dolgot.” Igy tünedeztek föl
                    lelke előtt új meg új rémképek, melyek lassanként oda viszik, hogy tökéletesen
                    lemond a házasságról, ha szerencséjére, vagy szerencsétlenségére meg nem
                    virad.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>A leány-kérők.</head>
                <p>Darázsy Lőrincz úr soha nem fordított annyi gondot öltözetére, mint azon nap. A
                    tükör elől czukorral sem lehetett volna elcsalni, pedig az előtt hét számra nem
                    nézte meg képét. Inge gallérát, bár nagyon gyürődött volt, kissé kihajtotta,
                    mert úgy látta azt a fiataloktól is. Pantallont húzott, csizmáját
                    kifényesítette, bajuszát kikente, s haját módosan a mutatkozó kopárságra
                    simogatta, s különböző mozdulatokat tanult be a tükör előtt.</p>
                <p>Tiz óra tájban készen állott a fogat, s két öregünk fülig bepólálva felmászott a
                    szánra. Markosy úr lovai mintha érezték volna, hogy vőlegényt és násznagyot
                    visznek, sebesen rohantak, úgy hogy az üvöltő csipős szél messze hátuk mögött
                    maradt, s csak fütyülése hallatszott, mintha utánuk kiabált volna.</p>
                <p>Kemény idő volt, a fák galyait megezüstözte a zúzmaráz: de azért veréjték
                    folydogált Lőrincz úr hátán, bár kikent bajuszán, mint egy-egy plajbász olyan
                    jégcsapok csüngöttek. Soká hallga-tott a két öreg fülre tapasztott prémes
                    sipkájában, vastag nyakkendőjében, mig végre Markosy úr törte meg a csendet: -
                    ne pöffentsünk rá? úgy is egy a fizetés, - és e szóra rágyújtottak, s füstöltek,
                    mintha a telet akarták volna a vidékről elüzni.</p>
                <p>- Messze van-e még Szent-Márton kocsis? - kérdé Lőrincz ur, ki nagy szemöldjeitől
                    orráig sem látott.</p>
                <p>- Úgy gondolom teins uram! hogy Béllay úr kastélyának füstje látszik amott, -
                    válaszolt a kérdett.</p>
                <p>- Hálá Istennek! - mondá Lőrincz ur, s egy nagy gomolyag-füstöt lökött el magától
                    a fagyos levegőbe.</p>
                <p>Miért hála Istennek? maig sem tudtuk magunknak megmagyarázni.</p>
                <p>A kocsisnak igaza volt, mert nem került bele egy negyed, tisztán kivehető vala
                    Béllay úr kastélya.</p>
                <p>Szent-Márton két sorházból álló hosszú falu volt, melynek keleti végén feküdt
                    Béllay úr laka kisded halom tetején, honnan szép kilátás nyilt az egész messze
                    lapály vidékre. A kastélyhoz két sor ákácz közt vezetett föl a szépen murvázott,
                    most márványnyá fagyott út.</p>
                <p>- Pajtás, látod a paradicsomot: honnan a te Évád fog szármozni! - mondá Markosy
                    úr, midőn a fehérre meszelt kastély a kert zúzos fái közül előcsillámlott.</p>
                <p>- Hátha engemet is kiűznek belőle, mint Ádám atyust, - jegyzé meg Lőrincz ur jó
                    ízün kaczagva.</p>
                <p>- Mindegy az barátom! csak Évád is veled bujdossék, alkothatsz azután
                    paradicsomot saját házadnál is, - vigasztalá útitársa.</p>
                <p>Mig igy beszélgetett a két szerencse vadász, sebesen a kastély eleibe vágtatott a
                    négy prüszkölő sárkány. A megriadt ebek bőszülten rohantak a lovak eleibe, és a
                    gyeplős úgy talált egy komondort agyba legyinteni első fegyverével, hogy az
                    azonnal pára nélkül terült el a hó felett, mire társai vonyitva futottak az
                    istállók, s kazalok közé.</p>
                <p>- Bakot lőttetek barátim! - mondá nevetve Béllay úr, kit a kutyaorditás, s
                    száncsöngés azon perczben a csarnokra vont ki.</p>
                <p>Markosy úr nevetett az ötletnek, de vőlegényünk, kit minden legkisebb jel
                    gyanakodóvá tett, aggódva sugá társa fülébe „nem jelent ez valami roszat?”</p>
                <p>- Ne búsulj pajtás! ha Isten neked szánta, tied lesz az, ha a világ fordul is ki
                    sarkából, - vigasztalá násznagya a ludas vőlegényt.</p>
                <p>Csaknem ölben szedték le őket a szánból, de adott is dolgot, mig kibontakoztak a
                    sok pokrócz, tégla, bunda és vánkos közől. Igazi magyar szívességgel
                    fogadtattak, nem azért mert eladó leány volt a háznál; hanem természeti magyar
                    hajlamból, mert hiszen micsoda vakmerő ember mert volna azon gondolatra
                    vergődni, hogy ezen két kordér-csipte vendégben násznagyot, és vőlegényt
                    keressen?</p>
                <p>Lassanként kibontakoztak téli gunyájokból. Először leoldozták a prémes téli
                    sapkát, mely csaknem képükhöz tapadt; azután letolták a térdig nyúló botosakat;
                    majd kitekerőztek gyapjú nyakkendőjükből; végre lekéredzett róluk a felső
                    öltöny, s ekkor a vigan pattogó kandaló tüze mellé telepedtek.</p>
                <p>Markosy úr egyike vala azon ritka magyar embereknek, kik nem szoktak valaminek
                    nagy feneket keríteni; hanem kevés szóval egyenesen az elevenre tapintanak.
                    Mihelyt a pipa szájukba melegedett, azonnal kirukkolt jöttük czéljával, mi
                    Darázsy urat annyira meglepte, hogy újra elkezdett fázni, pedig már párszor
                    távolabb tolta székét a meleg kandalótól.</p>
                <p>- Komám! - megszólalt Markosy úr, - tudod-e miért jöttünk házadhoz oly
                    lóhalálában, hogy kutyahalál is lett belőle? -</p>
                <p>- Barátságos látogatási czélból, - lőn a válasz.</p>
                <p>- Annál is több</p>
                <p>- Talán csak nem</p>
                <p>- Pedig úgy van - közbe szólt Markosy úr - Lőrincz barátunk házasodik</p>
                <p>- Gratulálok! -</p>
                <p>- ...Még pedig gyámleányodat, Lidi kisasszonyt kivánja jobbjával boldogítani. Nem
                    kell aján-lanom vőlegényemet, mert hiszen magad is ismered. Annyit azonban
                    szükségesnek látok megmondani, hogy biz ő már nem mai csirke, de azért érez
                    magában elég erőt, és bátorságot a szent házasságra, - tevé hozzá enyelegve.</p>
                <p>- Ezt ne nekem, hanem Lidi leányomnak mondjátok meg. A mi az egész dolgot illeti
                    - nyilatkozott Béllay úr kis szünet után - a leányt nem magamnak neveltem, nem
                    is akarok neki férjet választani: de engedjetek ha nem is erőltetem, mert ő fog
                    vőlegényével élni, s ha talán rosszul ütne ki, engem okolna, vagy kárhoztatna.
                    Kérdezzük meg a leányt, ő maga határozzon, s ha igent mond, én áldásom adom, s
                    Ament mondok rá; annyival inkább, ha igaz az, mit mondál barátom! hogy Lőrincz
                    pajtás elegendő erőt, és bátorságot érez magában, amit ugyan a hegytetőről
                    itélve nem vagyok hajlandó hinni, mert ha hó fehérlik a hegyeken, nem szokott
                    viola illatozni a völgyekben - toldá hozzá szinte mosolyogva.</p>
                <p>Darázsy Lőrincz úr, mint a tizenhat éves leányka irult, pirult, az egyik kő le
                    sem gördült kebléről, már a másik zuhant rá ónsulyával. Mit fog mondani a leány?
                    ezt szerette volna mielébb tudni, és midőn Lidika előhivatván kérdőre vonatott,
                    oly halvány lett, mint az olvasz-tott viasz.</p>
                <p>Lidi kisasszony nehány értetlen szót dadogott, miből sem nemet, sem igent nem
                    lehete ki-magyarázni; mert hiszen ki is kivánná egy tizennyolcz éves leánykától,
                    hogy kezét minden szíre-szóra odavesse egy őszbe csavarodott kérőnek.</p>
                <p>- Húgocskám! - szólt Markosy úr a fülig pirult leánynak - ne nézze, hogy a kérő
                    nem egészen fiatal; nézze azt, hogy becsületes ember, ki hugocskámat megbecsüli,
                    s boldogabb lesz vele, mint sok hebehurgya fiatal emberrel, ki csak addig szokta
                    feleségét ölelgetni, csókolgatni, mig a mézeshetek tartanak, s azután ha
                    eltellett, minden nő Csáky szalmája kapzsi szemei előtt. Hej hugocskám! nem
                    olyan a mostani fiatal ember, mint az én időmben volt. Dinom-dánom, hejje-hujja
                    kell ma már, sem dolgozni, sem tanulni nem szeret a mai fiatalság. Nincs benne
                    szilárdság, nincs férfiasság, csak pipere, divat, fodros haj a mai fiatal ember
                    czimere: azért azt tartom, ne szalajtsa el a kinálkozó jó alkalmat. -</p>
                <p>Lidika mind erre nem felelt, hanem szem lesütve hallgatott, s csak néha-néha
                    vetett egy meg-lopott pillantást Darázsy Lőrincz urra; ki mint karóhoz kötött
                    statáriális rab állt ott félelem és remény közt, s hol fázott, hol akkora
                    csöppöket izzadt mint egy sámsoni görög dinnye. Bár mennyire szerette volna
                    Markosy ur szavait igazaknak találni, de a vőlegény homlokán borongó hószin
                    fürtök meg-megfagylalák keble érzelmeit.</p>
                <p>- Hiszen ma úgy sem mentek el, holnapig lesz gondolkozó ideje leányomnak - mondá
                    Béllay úr, azután pedig leányához fordúla: - Menj leányom! láss a konyha után, s
                    mutasd meg, hogy milyen gazda asszony vagy! - és Lidika kapván az alkalmon
                    elsietett, de nem azért, hogy jó gazda asszonyságát bebizonyitsa, hanem hogy a
                    parázsról, mely talpai alatt égett, menekül-hessen.</p>
                <p>- Ha menyasszonyt kapunk, egy hétig itt dőzsölünk, egyszerre üljük el a kézfogót,
                    lakodalmat, még talán a kárlátót is; de ha kosárral terhelnek meg, akkor még ma
                    haza czipeljük. Úgy-e Lőrincz pajtás! - tréfált a jó kedvü Markosy.</p>
                <p>Darázsy úr gondolni sem mert a kosárra, azért jobbnak látá hallgatással
                    felelni.</p>
                <p>Mig Lidi kisasszony a konyhán szivével számolt, és csaknem minden ételt elsózott;
                    addig öregjeink, bocsánat hogy a vőlegényt is ezek közé számítom, a külső
                    gazdaságot tekinték meg, mely most egészen érdektelen volt Darázsy Lőrincz úr
                    előtt, holott másszor naphosszat el tudott csevegni a birkákról, azok különböző
                    fajai, nyavalyájuk s orvosságukról; pedig ha valahol, Béllay úr jószágán
                    lehetett volna a gazdaságról érdekkel beszélni, mert Béllay úr jó-szága a
                    legrendezettebb volt az egész környéken. Rend volt az etetésben, tisztaság az
                    istállóban; helye volt mindennek, szóval a mit látott Lőrincz úr, mind mintául
                    szolgálhatott volna neki.</p>
                <p>De ki veszi rosz néven egy szerelmes ifjunak, bocsánat! embert akartam mondani,
                    egy szerel-mes embernek, ha minden magán kivül eső tárgyat mellőzve, magába
                    vonul, s csak azon képpel mulatozik, mely szívében honol, mely életét egészíti
                    ki? Olyan az agglegény keble mint a soká pihentetett föld, mely ha egykor
                    mívelés alá jő, oly buján terem, hogy minden megdől benne; olyan az agglegény
                    szív, mint a sámpányeres palaczk, mely nyugodtan áll, mig nem illetik, de ha
                    dugaszát megmozgatják, a padlásig lövel tartalma; olyan az agglegény, mint a
                    megromlott orgonasíp, mely folyvást dudál, míg levegő fér hozzá; olyan az
                    agglegény kebel, mint az álló tó, meg sem mozdúl csöndes időben, de ha a vihar
                    felzajgatja, szintugy hullámokat hány, mint a tenger.</p>
                <p>Az ebéd vigan kelt el; senki nem talált kivetni valót; Lőrincz úr pedig
                    kinyilatkoztatta, hogy életében most először evett ízletes ételt. Lehet-e ennél
                    nagyobb dicséret a jó gazda asszonyra, és mégis Lidika oly nehezen tudta magát
                    elhatározni. Nehezen mondom, mert Markosy úr által ebéd vége fele
                    felszólítatván, másnap reggelre tette az eldöntő határidőt. Képzelni lehet a
                    különben is égő parázson álló vőlegény nyugtalanságát. Vacsoránál szavát sem
                    lehetett venni, mint a nyelve metszettnek; vacsora után pedig azonnal lefeküdt,
                    hogy álomba temesse gondjait.</p>
                <p>Mi haszna hogy lefeküdt? Furcsa gondolat a szerelem elől ágyba menekülni!
                    Folytonosan Lidika sugár termete lebegett előtte a félhomályban; két égő tüzes
                    szemet látott minden sarokban, és e szemek üdvöt mosolygának; majd susogó hárfa
                    hangot hallott, mely szerelmi dalt énekelt; voltak perczek, midőn úgy érezte
                    mintha rózsalevél ajak érintené az ő ajakát. No már ekkor egészen odáig lett.
                    Reggelig szemét sem hunyta le.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>Az éji kalandor.</head>
                <p>Mig a kétség hullámain hányatott ősz bajnokot egyik oldaláról másikra forgatta az
                    álmatlanság: az alatt furcsa dolgok történtek a ház körül, melyeket későbbi
                    tájékozás végett szükségesnek látok megemliteni.</p>
                <p>Lidi kisasszony azon sorsdöntő nap estéjén, magánosan ült háló-szobájában,
                    melynek egyetlen ablaka a kertre nyíllott. Lehetett mintegy tíz óra, az egész
                    udvar cselédsége mély álomban szendergett: s ő mégis fejét egyik kezére
                    nyugosztalva ébren virasztott. Oh igen erősnek kellett azon kéznek lenni, hogy
                    oly nehéz gondokkal terhelt főt képes vala emelni! Néha-néha az ablakra vetette
                    könytelt szemeit, mintha valakit kémlelne; majd ismét hosszu sohaj után, mintha
                    várakozásában csalódott volna, két tenyerébe temeté arczát. Ki csudálna egy
                    fiatal leánykát, ha iszonyú harczot vív, midőn a felett kell határoznia „igen”-t
                    vagy „nem”-et mondjon-e egy ötven éves kérőnek? Hátha még megmondom, hogy
                    szeretett, lelke egész hevével egy ifjú bálványon csüngött. Az ifju kit
                    szeretett, árva, szegény, a mellett nevelő a háznál, lehetett e reménye, hogy
                    azt valaha bírandja? E gondolat új vihart költött zajgatott lelkében. A szerelem
                    nem ismer rangot, előítéletet, maga teremti magát, s él örökké, saját magából
                    nyervén életet. Szegény volt a kedves, de szép és ifju, s viszont szerelemmel
                    csüngött imádottján; mégis Lidi kisasszonynak határoznia kellett, megtartja-e
                    szivét a szegény de szeretett ifjunak, vagy lemondva a bizonytalan jövőről; egy
                    nem szeretett férj rideg karjai közé temeti minden földi üdvét?</p>
                <p>Alig hallható nesz riasztá föl az andalgó leányt, s e nesz a kertre nyiló ablak
                    felől jött. Fel-szökkent mint felriasztott vad, s tántorogva az ablakhoz
                    sietett.</p>
                <p>- Ki az? - kérdé remegve.</p>
                <p>- Én vagyok - mondá alig hallhatólag egy hang kivülről.</p>
                <p>- Te vagy Sándorom! - mondá a leány. - Jó hogy jöttél - tevé hozzá, s csöndesen
                    felnyitván az ablakot, kinyújtá kis kezét, melyet az ablaknál álló ezer csókkal
                    halmazott.</p>
                <p>Az ablaknál álló, mint a hold tiszta fényénél ki lehete venni, magas barna alak,
                    hosszú haj-fürtökkel, állát tömött fekete szakáll fedi, s orra alatt csinos
                    barna bajusz nyúlik át, fejét fekete berbecs sapka takarja, mig testén sárga
                    bunda folyik végig.</p>
                <p>- Vártál kedvesem? - kérdé a sárga bundás.</p>
                <p>- Oly epedve mint virág a harmatot, hajótörést szenvedett a biztos partot; s
                    halálos beteg orvosát. Mondd mit cselekedjem? Adj tanácsot, mert fejem kábul,
                    szívem megszakadni készül, mert megőrülök.... s azzal az ablak párkányára hajtá
                    forró homlokát.</p>
                <p>- Szólj mi bánt? -</p>
                <p>- Leány-kérő van a háznál, s holnap reggelre határozott választ kell adnom, -
                    felelé kis szünet után, míg könyben uszó szemeit esdőleg, s kérdőleg függeszté
                    kedvesére.</p>
                <p>- Leány-kérő? - dadogá az ifju, s visszatántorodott.</p>
                <p>- Fájdalom igen! -</p>
                <p>- S mit fogsz mondani? - kérdé az ifju fájdalmát lekűzdve.</p>
                <p>- Szeretlek Sándor, Isten a tanúm hogy szeretlek, s épen azért oly nehéz a
                    határozás. -</p>
                <p>- Szeretsz?... ha-ha-ha! és mégis nehéz a határozás; hiszen akkor csak nem-et
                    kell mondani, s kész a válasz.</p>
                <p>- Igen de mit mond bátyám? ha megtudja, hogy téged szeretlek. Látod ő büszke
                    nemes,</p>
                <p>családjára nagyon sokat tart, s nem fogja engedni, hogy tied legyek. Árva vagyok
                    én is, de ez hagyján, ha megtudja, hogy te vagy a botránykő, elüz a háztól, s
                    szerelmünk</p>
                <p>Az ifjut lábdobogás döbbenté meg, majd úgy tetszett mintha valaki közelitene
                    felé. - Megláttak - mondá suttogó hangon.</p>
                <p>- Vonulj félre! - sugá a leány alig szólhatva; s az ablakot csöndesen becsukván
                    függönyét lebocsátá.</p>
                <p>Sándor a közel kerités mellett vonta meg magát, de látván, hogy az elébbi alak
                    folyvást felé tart; az általa ismert résen kiillant a kertből, s a füzesen
                    keresztül haza fele sietett.</p>
                <p>- Itt ácsorgott a kisasszony ablaka alatt - dörmögé egy durva hang.</p>
                <p>- Talán csak káprázott a keed szeme - mondá egy másik - hiszen ki merne éj idején
                    a kis-asszony ablakára menni.</p>
                <p>- 'Szen nem vagyok sem vak, sem bolond, nézd itt a nyoma is, ihol is, erre ment
                    mormolá</p>
                <p>az előbbi durva hang. - Hej csak itt kapnám a ház körül, megdöngetném ugy, hogy
                    lepedőben vinnék haza. Bizonyosan ő kelme lesz az, a ki a méhkasokra szokott.
                    -</p>
                <p>- De hát miért jött volna a kisasszony ablakára? -</p>
                <p>- Azt nézte nem lesik-e. -</p>
                <p>- Hamarébb azt gondolta, hogy a szolgálók ablaka, valami kocsis-féle ember. -</p>
                <p>- Valami nemes legényke biz az öcsém, mert sárga bunda volt a nyakában. Nézd erre
                    ment, nyomozzuk, ha kézre kerithetnénk a czinkust, megdícsérne a tens urunk, -
                    hallatszott ujra az első hang, s a hóba nyomott jelek után elczammogott a két
                    éji vendég.</p>
                <p>Lidi mind ezt hallá belőlről, s mintha hideg rázta volna, egész testében
                    didergett. Nem attól félt, hogy a két béres, mint igérte, megdöngeti a nevelőt;
                    hanem attól tartott, miként meg- tudandja bátyja, hogy viszonyban áll a
                    nevelővel, sőt éji látogatásokat fogad el attól. A zaj, s hóropogás mindig
                    távolabb vonult, s a leány még soká neszezett, de sem nevelő, sem üldözők vissza
                    nem tértek többé.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                   <head>Igen.</head>
                <p>Darázsy Lőrincz úr volt az első felkelő. Nem nyughatott ágyában. Szerette volna
                    az időt czérnára kötve felgombolyítani, hogy a világos viradtát annál hamarább
                    torkon csíphesse; mert Béllay úr háza tegnap dél óta paradicsom és siralomház
                    volt reá nézve.</p>
                <p>Végre megmozdult az egész ház, s udvar, közelebb jött a gyilkos, vagy üdvözitő
                    határozó percz.</p>
                <p>Reggelinél ült az egész család, Lidike is reggeli pongyoláj ában, mi még jobban
                    emelte falusi kellemeit. Markosy ur megint elkezdte a vasat ütni, s - igen -
                    lett a kedves válasz. Darázsy urat majd padlásig pöczkölte a rugalmas díván,
                    melyen ült, oly könnyüvé lett, a mint a kétség mázsás köve lezuhant
                    kebléről.</p>
                <p>Ifjabb éveinkben meggondolatlanul vetjük oda szivünket a legelső érzelemnek! s
                    nevezzük azt szerelemnek, ha ezen érzelem egy másik által viszonoztatik. Pedig
                    ezen viszony csak szeretközés, mely annyiszor felbomlik, és újra szövődik, a
                    hányszor változik ezen érzelem tárgya. Csak első fellépés ez a szerelem
                    világában. Próba szerep a párosélet szinpadán. Az ifju szív ezen első
                    fellángolása ritkán szokott maga után izzó parazsat hagyni, csak szalmatüz az,
                    mely magasan lángol fel, s hamar kihamvad. Kül szin vagy érdek, szépség, vagy
                    tulajdon lobbantsák fel, a szerént változik, a mint azok változnak. Csak napra
                    forgó, s nyári futó árny, mely állandóságot nem ismer.</p>
                <p>Nem ilyen volt azon érzelem, melyet Lidi érzett a nevelő iránt, azonban ő
                    ilyennek gondolta. Elzárva az emberi társaságtól, eltávolitva tőle minden
                    mulatság, mi Béllay ur elve szerént megmételyezi az ifju kebelt: nem csuda ha a
                    tizenkilencz éves szív titokban keresett magának élvet, melylyel táplálkozzék,
                    mert a női szivnek oly szükséges a szerelem, mint virágnak a harmat; madárnak a
                    lombos erdő; és halnak a viz. A sovárgó szerelmet más érzelem váltja fel; érzi a
                    nő, hogy neki magasabb hivatása van, hogy reá nemes élv, de nemes kötelesség is
                    vár, s ohajt szövetkezni: hogy közös élv közt a közös kötelességet is
                    megoszthassa.</p>
                <p>Az - igen - szó hallatára, mint mondám, Darázsy Lőrincz urral nyúlat, verebet
                    lehetett volna fogatni, annyira neki ifjúdott. Lidika körül forgolódott,
                    udvarolt, szépet is mondott, mit csak azért nem jegyzek fel, mert attól tartok,
                    hogy sok finnyás olvasóné azt találná mondani: „biz az nem szép” mert persze
                    Darázsy Lőrinc úrtól annyi költészetet kivánna, mint egy betanult szerepü
                    udvarlótól, ki a széptevésből, mint mesterségből él, sőt emeletes házat is vesz!
                    Darázsy Lőrincz úr, ha ennyit mondott: „eszem a kis szentjét!” már szépet
                    mondott, mert ő ennél szebbet soha nem mondott; ha Lőrincz úr Lidika kövér
                    kacsójára csókot czuppantott, ez nála udvarlás volt: mert eddig a helybeli
                    lelkészt kivéve az egész falu neki csókolt kezet. Elhiheti tehát olvasóm, hogy
                    Lőrincz urat egészen kivetkőztette a szerelem.</p>
                <p>Midőn visszaszánkázott násznagyával Marczi-völgy fele, soha be nem állott a
                    szája, folyvást csevegett, annyit beszélt a házas életről, mintha annak jármában
                    őszült volna meg: úgy hogy Markosy úr kénytelen lett megszólitani: - Barátom, ha
                    házas korodban is ennyit beszélsz, nőd legelőször is ezért fog rád
                    megneheztelni, mert ő soha nem jöhet szóhoz. -</p>
                <p>Midőn házához ért Darázsy Lőrincz úr, még csak akkor ment át szörnyü változáson.
                    Szük volt eddig kongó házi köre, az egész világot szerette volna magához ölelni.
                    Mindenkit megelőzött a köszöntésben, az iskolás gyermekekkel is szóba állt,
                    krajczárokat osztott ki köztük, a lelkészt, s iskola-tanitót naponként
                    asztalához hívta; sőt mindeniknek egy-egy hízott sertést ajándékozott; s
                    cselédeinek naponkint egy-egy iccze jó bor járt ki.</p>
                <p>Lizike azon hiszemben, hogy mind ez érte, s miatta történik, ugyancsak suhogtatta
                    a kormány- pálczát; minden perczben tálalgatta a poflevest: ugy hogy az ő
                    gorombaságát, és zsarnokságát csak urok kegyessége s bőkezüsége tette
                    kiállhatóvá.</p>
                <p>Feltünő volt ugyan előtte, hogy Lőrincz úr darab óta szót sem szólt a
                    házasságról, s estenként is szokatlanul hideg, s tartózkodó volt; de azzal
                    altatta el fel-feldagadó aggályát, hogy a két heti határidő még nem érkezett el,
                    s Lőrincz úr nyelvét a közel boldogság érzete bilincselte le.</p>
                <p>Dániel nap után pár hétre magához szólítá Lőrincz ur Lizikét, s megcsipdesvén
                    kövér állát, tudtára adá, hogy holnapra mintegy harmincz vendégre készíttessen
                    nagy és fényes lakomát; zsirt, vajat, baromfit, lisztet, czukorsüteményt ne
                    kiméljen, mert a holnapi nap egyetlen az ő életében, lakodalom lesz a háznál.
                    Nem kellett több a titkos menyasszonynak, kiküldetésében oly erélylyel járt el,
                    minőt semmi futár, deputatus, s, hivatalnokról nem jegyzett föl eddig a történet
                    muzsája. Irtó háborút izent az udvar szárnyas seregének, s a sok katlantámasztó
                    alig győzte a vérontást; a lisztes hombárok megapadtak, a zsiros bödöny
                    meglappadt, s csaknem pusztává, s üressé vált Lőrincz úr udvara, s éléstára.
                    Naponként négy lovas legény is megfutotta a várost, mert Lizike meg volt
                    zavarodva, s rendesen akkor jutott eszébe legtöbb hozatni való, midőn óra
                    járásnyira járt az elszalasztott posta; ha aztán volt pör, ütlegelés, ki vette
                    volna rosz néven?</p>
                <p>De mily nagy lőn Lizike bámulata, midőn másnap reggel Darázsy Lőrincz urat, a
                    vőlegényt, Kálmán urfival elszánkázni látá? még nagyobb, midőn a vőlegény késő
                    estig sem érkezett haza, s az esküvő óráról órára késett; de még ennél is sokkal
                    nagyobb, midőn egyszerre szánkócsöngést hallott, s látá az első, második,
                    harmadik... de ki tudná ilyenkor örömében számlálni, hányadik szán befordúlását?
                    de már még ennél is sokkal nagyobb lőn bámulata, akkora hogy annál nagyobbat
                    képzelni sem lehet; midőn Darázsy Lőrinc úr leszállván szánjáról, karján egy
                    csinos fiatal hölgyet vezete Lizihez ezen szavakkal: „Lizi! ez feleségem, leendő
                    asszonyod” azután a karján tartott hölgyhöz fordult: „Kedvesem! ez Lizi eddigi
                    gazda asszonyom, jó cseléd, gondod legyen rá.”</p>
                <p>Lizi nem, szólt, olyan lett mint Lót felesége, álla leesett, mint a halotté,
                    felfordult vele a világ, minden csepp vér meghült benne, most hőség ütötte ki,
                    mint kit erős dohány kábitott meg, majd didergett, mint kit hideg vizből
                    rántanak ki. Rettentő magasságból szédült alá, feje kóválygott, szíve
                    elfogódott, s ha valódi müveltséggel biró hölgy, azonnal elájul. Nem szólt
                    mondom, hanem szobájába sietett, hol szemei záporának szabad folyást engedvén
                    sirt mint a sebes eső, míg átkai mint villámok czikáztak közbe-közbe; különösen
                    átkozta azon pillanatot, melyben férfi szavának hitt. Szegény Lizi! szívemből
                    sajnállak, mert neked nem sikerült, a mi annyinak sikerült, gazdád nyakába
                    varrhatni magadat!</p>
                <p>Gazdag vacsora után tánczba pördült az egész násznép, szökött, rugott mindenki,
                    mint a ketreczből kiszabadult borju; csak három lényben nem tudott kedvet önteni
                    a sarok alá húzott zene. És ezen három lény, a menyasszony, Kálmán, s egy barna
                    ifju hosszu hajfürtökkel, kik mély fájdalommal ültek ott a zajongó kedv
                    közepette, mint sziklára vetett hajótörést szen-vedettek a mormogó hullámok
                    felett. Olvasóm tudja fájdalmuk okát, rajzolásával nem foglalom a helyet.</p></div>
            <div type="chapter">
                <head>A mézes hetek.</head>
                <p>Elmult a lakodalom, s Darázsy Lőrincz úr házánál új élet kezdődött. Ő, ki eddig
                    is, legfeljebb tisztújitáskor hagyta el házát, most naphosszat a szobában ült,
                    takargatta, gyöngyölgette nejét, mint gondos kertész fiatal oltoványát. Vesztére
                    hagyta gazdaságát, Lizike nem pörölt, nem veszekedett, a cselédek naphosszat
                    ácsorogtak, mert boruk sem járt ki mint lakodalom előtt.</p>
                <p>Az ifju teins asszonynak végre unalmasokká váltak öreg férje egyhangú
                    turbékolásai. Lágy igéretek, puszta szó nem voltak képesek betölteni az ifjú
                    szívet, mely vérmes reményektől dagadt, s szórakozást keresett, gyakran férje
                    ellenére is kikocsizott, s óra számra távol volt a háztól. Felötlő volt Darázsy
                    Lőrincz úr előtt, hogy neje távozás előtt, és megérkezés után nehány óráig oly
                    derült, enyelgő, enni való; s mihelyt pár napot tölt az ő körében, dacos,
                    panaszkodó, elégületlen, pedig hiszen naphosszat mellette van, s gyakran óra
                    számra fogja s szorongatja kezét.</p>
                <p>A féltékenység emberi gyarlóság, vagy szenvedély, nevezzük bárminek, de
                    alkalmatlan vendég a házaséletben. Ifjú szivekbe is be szokta magát csempészni;
                    vén embereknél pedig, ha új házasok, rendes szállást tart, a szív nyugalmával
                    él, s a vihar legnagyobb éleménye. Jaj azon családnak, melybe ez befészkelte
                    magát! szerelmet, s minden más nemesebb érzelmet kiűz a házassági paradicsomból,
                    s kigyóként tekerőzik az üdvözület fájára. Kihal ott az életboldogság, a családi
                    nyugalom csajkája a viszály háborgó hullámaira vettetik, hol veszélylyel küzdve
                    addig hányatik, mig a kétség szirtjénél darabokra nem szakad. A féltékenység
                    telhet- len, gyanakodó, elégületlen. A világ minden kincse, minden élve s
                    gyönyöre nem képes kielé- giteni; a legártatlanabb lépést balra magyarázza; egy
                    félre mosolygást szerelem vallás gyanánt vesz; egy komoly perczet másra
                    gondolásra magyaráz, szóval mindenütt, s mindenben rémet lát.</p>
                <p>Ilyen forma érzés fészkelte magát Darázsy keblébe is. Neje gyakori kirándúlása
                    mélyen aggasztotta, mert az egész némi titok szinbe vala burkolva. Ha nejét
                    kérdezte, hova megy, „kikocsizok” lőn a válasz; ha a kocsist kérdezte, hol
                    voltak, „kikocsiztunk” lőn a felelet. Igaz, hogy nő és kocsis felelete
                    összevágott, de ki hinné azt, hogy valakinek kedve teljék az óra számrai
                    kikocsizásban; kivált minden harmad nap? Gyakran feltette magában, hogy komolyan
                    kérdőre vonja nejét, de ismét szólni nem mert, nehogy megsértse alaptalan
                    gyanakodással, s puszta ráfogással ő rontsa meg az eddigi házi-békét.</p>
                <p>Igy telt el a nyár, s következtek az őszi lucskos napok, melyek a kirándulásokat
                    kellemetle-nebbekké tették.</p>
                <p>- Kedves manuskám! - így szólitá meg egy este a fiatal nő öreg férjét, csókot
                    czuppantva annak derült, helyesebben szólva, kopasz homlokára - szeretlek, ezt
                    ugy hiszem felesleges is mondanom, mert soha nem szolgáltattam okot ellenkező
                    hitre, vagy csak gyanúra is, örömest is mulatok veled, mert enyim vagy, s én a
                    tied: de megbocsátasz úgy-e kedvesem! ha kimondom, hogy valami bántja lelkemet,
                    valami hiányt érzek boldogságomban, - tevé utána, s ujra megcsókolá a tisztes
                    főt.</p>
                <p>Darázsy Lőrincz urat inkább meghökkentette, mint felviditotta ezen hizelgő
                    előbeszéd, félvén, hogy valami olyast fog neje kivánni, melynek teljesitése
                    csupa lehetlen, mert hiszen ötvenen felül nem olyan könnyen fogadunk mindent: de
                    azért megigérte, hogy a mennyire gyönge erejétől telik, igyekezni fog neje
                    kivánságának eleget tenni.</p>
                <p>- Látod manuskám! - folytatá a ravasz nő - én még fiatal vagyok, te sem vagy
                    öreg, még</p>
                <p>neked is teremhet az élet örömvirágokat; a mellett gazdagok vagyunk: magad
                    gondold meg, nem vétkezünk-e ön magunk ellen, ha félre vonulva minden gyönyör
                    elől, ezen remeteségbe temetjük legszebb korunkat? holott</p>
                <p>- Mit kivánsz kedvesem! mondd.... - szólt közbe Darázsy úr, miután az előbeszéd
                    második része meggyőzte, hogy neje nem akar tőle lehetlenséget kivánni.</p>
                <p>- Elég gazdagok vagyunk, töltsük legalább a telet városon, ott több a kinálkozó
                    öröm, s én egészen boldog leszek. Szólj, nem boldogítana-e téged a tudat, hogy
                    nőd boldog? -</p>
                <p>- Tökéletesen boldoggá tenne! -</p>
                <p>- Mily áldott férj vagy te! Itt kocsikázással üzöm unalmam, ott helyembe jő a
                    gyönyör, s</p>
                <p>élvezet, soha nem foglak elhagyni. Úgy-e manuskám! városba fogunk menni. Igérd
                    meg ah</p>
                <p>de hiszen te nem szeretsz.... te semmit sem teszesz nőd kedveért Úgy-e
                    kedvesem!</p>
                <p>szeretsz? - és forró csókba füröszté férje arczát.</p>
                <p>Darázsy úr úgy olvadott neje csókja alatt, mint czukor a forró kávéban. Mindent
                    megigért, s még azon héten a városba hordozkodtak.</p>
                <p>Az ifju nő elemében volt, de az öreg férjre ott sem mosolyogtak derültebb napok.
                    Igaz ugyan, hogy neje naphosszat honn ült, de azért naphosszat nem fért hozzá,
                    mert a sok udvarló, hizelgő; imádó, tányérnyaló úgy körülrajongták, mint raj a
                    királynét. Estélyek adattak, fényes társaságok gyültek össze, de a férj csak
                    kulcsár szerepet játszott, mert az ételek, s italokról neki kellett
                    gondoskodnia. Boldognak mondá magát, ki egy szót válthatott a kaczér házi nővel;
                    mégis estély után minden ifju tag annak kizáró szerelmével altatta magát, vagy
                    dicsekedett.</p>
                <p>Darázsyné boldogságából semmi nem hiányzott, egymást válták estély, szinház,
                    tánczvigal- mak, férje mindezekben résztvett, de csak mint ötödik kerék, neki
                    elég feladat volt a szemtelen álmossággal küzdeni.A hosszú hajú.</p>
                <p>- Ki volt kedvesem! azon fiatal ember, kivel oly bizalmasan, oly nyájasan
                    társalogtál? - kérdé Darázsy úr egy este, miután vendégei eloszlottak.</p>
                <p>- Melyik a sok közül, mert én úgy hiszem mindegyik vendégem iránt nyájas valék,
                    mint a társalgási illem hozta magával -</p>
                <p>- Az a hosszú fürtű, kit ma láttam először estélyünkön. -</p>
                <p>- S miért akarja azt férjem uram tudni? Vagy tán féltékenyek vagyunk édes öregem?
                    Nem</p>
                <p>kellett volna a nősülést oly későre halasztani, vagy ha már meglőttük a bakot,
                    korosabbra sze-geztük volna nyilunkat. Azt gondolja édes manuskám! nem tudom
                    micsoda viszony létezett ön és Lizi közt, s létezik még ma is? Én elnyögök
                    mindent, türök, szenvedek; de ha én barátságos szemet vetek is valamelyik
                    vendégemre, már kaczér, hűtelen, talán isten tudja.... talán</p>
                <p>- No-no édes kincsem! csak ne légy olyan paprika természetü, hiszen csak szabad
                    kérdenem vendégeim nevét. Én bizony sem egyért, sem másért nem kérdem, hanem oly
                    ismerősnek tetszett. -</p>
                <p>- Ön kiállhatatlan, gyanakodó, pedig Isten látja lelkem, nem adtam rá okot, s
                    minden bűnöm csak az, hogy ifjú vagyok, és oly forrón tudok szeretni....
                    zokogott a sértést szinlő menyecske.</p>
                <p>Lőrincz urnak eszébe jutottak Kálmán szavai: „vagy idejében, vagy soha!” s
                    elfojtva nehez-telését, jobbnak látá hallgatni.</p>
                <p>- De úgy-e te is szeretsz? úgy-e nem haragszol rám? - mondá a nő kis szünet után,
                    mely alatt veresre dörzsölte szemeit, s mint hajnalka a pudvás oszlopot,
                    átkarolta férjét.</p>
                <p>Darázsy úr ha csupa méreg is, ezen nyájas szavakra csupa mézzé változik. - Ki
                    tudna rád haragudni te kis angyal! te megtestesült szivjóság? bocsáss meg, ha
                    néha zsémbes vagyok, de látod ez koromhoz tartozik, - válaszolá, s megcsókolván
                    nejét jó éjszakát kivántak egymásnak.</p>
                <p>Mig a kibékült házaspár boldog álmot alszik; néhány felvilágositó adattal
                    szolgálok olvasóm-nak.</p>
                <p>Mihelyt Darázsy úr haza röpité nejét, a nevelő azonnal elhagyta Béllay úr házát,
                    s Darázsy úr jószágától egy óra járásnyira egy erdő-kerülőnél vonta meg magát,
                    kinek testvére kocsis volt Darázsy úrnál. Láttuk fentebb, hogy a szép fiatal nő
                    gyakorta kikocsizott férje udvarából, a nélkül hogy megvallotta volna hová; most
                    megsugom olvasómnak, hogy az erdő-kerülő házához, hol régi imádója karjai
                    várták.</p>
                <p>Őszre vált az idő, szerelmeseink belátták, hogy a téli viharok gyakran fogják
                    összejövetelüket gátolni: azért azt határozák, hogy mind a két család, azaz:
                    Darázsy úr családja, és Sándor városra költözzenek, hol könnyebben folytathatják
                    titkos szerelmüket, s innen van, hogy a hosszú fürtű ifjat, kit először Lidika
                    ablakánál pillantánk meg, most Darázsyné estélyén volt szerencsénk találni.</p>
                <p>Harmad napra új darabot adtak, a Darázsy pár is megjelent a szinházban, hol az
                    ifju hölgy egy mellette ülő barna ifjuval oly fesztelenül mulatott, mikint az
                    egész közönség megbotránkozott benne, s az anyák szerették volna leányaik szemét
                    bekötni, hogy leczkét ne vegyenek ezen kiereszkedő női magaviseletből. Darázsy
                    úr mintha gerebenen ült volna, irult-pirult mint a fiatal leány, ha férjhez
                    kérik, de nem mert szólani.</p>
                <p>- Megint az a barna ifjú hosszú hajfürtökkel, - gondolá magában. - Mindenütt
                    nyomomban, mint a kisértő szellem, s rágódik boldogságom fáján.</p>
                <p>Midőn a szinházból haza értek, akaratja ellen kitört belőle ezen kérdés: - Ki
                    volt azon ifju, kivel a szinházban oly botrányosan mulattál? -</p>
                <p>- Melyik? - kérdé a nő daczosan.</p>
                <p>- A hosszú hajfürtű! -</p>
                <p>- Neked mindig azzal a hosszú hajfürtűvel van bajod. Lábamat sem tehetem ki, hogy
                    ez a vén ember ne gyanakodjék. Oh Istenem! miért nem tudok meghalni? - és ismét
                    zokogott keser-vesen. - Tehát botrányosan mulattam? önnek botrányára van az, ha
                    én mulatok? - tevé utána férjéhez fordúlva.</p>
                <p>- No-no édes kincsem! nem én botránkoztam meg benne, hanem mások. -</p>
                <p>- Tehát Darázsy Lőrincznek nincs annyi itélő tehetsége, hogy meg tudná itélni mi
                    a botrányos, és mi nem?</p>
                <p>- Ej-ej! ha mondom, hogy én nem botránkoztam meg; de az az ifju oly ismerősnek
                    tetszik, mintha láttam volna már életemben. -</p>
                <p>- És nekem egészen ismeretlen. Nem is akarom tudni nevét, mert nincs czélom vele
                    szorosabb viszonyt kötni. -</p>
                <p>- És mégis oly bizalmasan társalogtatok. -</p>
                <p>- Az volna szép, ha férjem uram csakugyan féltékeny volna. Jó, a koczka el van
                    vetve, ez napságtól fogva én is féltékeny leszek. -</p>
                <p>- Kedves angyalom! nem gyanakszom... csak...</p>
                <p>- Nohát csitt! - mondá a nő; s nagyot toppantott kis lábával - mert én is tudom a
                    mit tudok, csak hogy a házi békéért hallgattam eddig, - tevé hozzá győzelmi
                    hangon.</p>
                <p>Darázsy úr is elhallgatott a házi békéért.</p>
                <p>- Úgy-e nem haragszol? látod én sem haragszom, - mondá a nő kis szünet után. -
                    Csak az fáj</p>
                <p>lelkemnek, hogy kétkedel szerelmemben, pedig nem ez nem mehet tovább igy,
                    vissza</p>
                <p>megyünk falusi magányunkba, látom te irigyled, hogy derült napjaim vannak. -</p>
                <p>Lőrincz úr először nem szólt, azután hallgatott, de ez naptól fogva folyvást
                    komor, és levert volt. Barna bajuszában több-több fehér szál tünt föl; hasa
                    meglohadt; arcza megcsappant; szóval az életteljes öregből csaknem csontváz
                    lett, kibe a lélek csak hálni jár: de azért folyvást hallgatott, nem tudni
                    bizonyosan a házi békéért-e, vagy hogy neje ki ne tálalja azt a mit tud. Lőrincz
                    úr nagyon megbánta az elpárosodást, mi abból is világos, hogy midőn Lizi
                    konyhára valót hozott be, legelső szava is az volt hozzá: ,,Hej Lizi! de boldog
                    vagy, hogy nincs párod.” -</p>
                <p>- De hiszen nem úgy van az tens uram! - mondá Lizi. - Vett volna csak engem, majd
                    máskép beszélne. -</p>
                <p>- Ne hidd Lizi! „Vagy idejében, vagy soha” igaza volt Kálmán öcsémnek - nyögé
                    Lőrincz úr fájdalmasan.</p>
                <p>Talán ha a tél egy hónappal meghosszabbul, belehal a mi öregünk: de a természet
                    is megszánta őt, s korábban kezdett kitavaszodni; s a tavaszi munka
                    visszaszólitá Lőrincz urat falusi jószágára, hová neje is követte.</p>
                <p>Azt gondolná olvasóm, hogy a városi kellemetlen zaj, s hányatás után, falusi
                    csöndes ma-gányában biztos párnára hajthatta fejét? Oh nem! Az öröm eltávozott
                    tőle, mint hütelen vándormadarak nyári hazájoktól; s még álmában is a barna
                    fürtű fiatal ember lebegett szemei előtt, és hogy az családi boldogságának
                    sirásója, arról tökéletesen meg volt győződve, mert falura tértük óta neje
                    tökéletesen elhanyagolta őt.</p>
                <p>A házas élet vagy pokol, vagy mennyország, itt nincs közép út. Szent bölcs
                    Salamon! te boldognak mondád a férfiút, kinek Isten erényes nőt ajándékozott.
                    Igazságot szólottál. De talán azért vettél te is három ezer feleséget, hogy a
                    három ezer közt egyet találhass, kivel bol-dognak mondhasd magadat? Korodban még
                    divat, pipere, fényüzés nem csavarták ki annyira a nők fejét, s azon időben,
                    mikor te országoltál, könnyebb volt nagyszerü templomodat fel- épiteni, mint ma
                    a házi békének csak egy kis kápolnát emelni. Hogy oly sok a boldogtalan, és oly
                    kevés a boldog házasság, annak szinte korunk az oka, mely túlkövetelő. Férj a
                    nejétől, nő a férjétől annyi tulajdonságot kiván, hogyha azon tulajdonokat meg
                    lehetne szerezni, s birni, mindegyiknek egy külön egyéniség szükségeltetnék; s
                    innen van aztán, hogy ha valamely boldog férj haját tépi, kétségbe akar esni,
                    mert nejét elvesztendő, mert az a halállal küzd: tiz boldogtalan férj azzal
                    vigasztalja „oh bár engem ért volna azon szerencsétlenség, mely téged sújt.”
                    Életünkben három nevezetes nap van. Születésünk, házasságunk, s halálunk. Az
                    első, s utolsóról semmit sem tudunk, s legkevésbé függ tőlünk azok megtörténte:
                    de bezzeg tudunk a középsőről, s hogy az jól üssön ki, csak tőlünk függ. Az okos
                    s ovatos férfi nem szépet, nem ifjat, nem gazdagot keres, ámbár ezek is dicső
                    tulajdonok: hanem egyszerü, szelíd, szende vallásos nőt, ki házi boldogságot
                    képes teremteni, és a mely házba ilyen pár szállt be, ott paradicsom a házasság.
                    A pokolról nem szólhatok, legalább nem akarok szólni, mert nem ismerem; olvasóim
                    közül a ki ismeri, elég annak a keserü pohár érzete; a ki nem ismeri, miért
                    festenék ördögöt a falra.</p>
                <p>Darázsy Lőrincz úr házassága égő pokol volt, nem azért mert Lidit, és nem Lizit
                    vette nőül; hanem mert nem magához, nem korához való nőt vett. Benne sok
                    tulajdon hiányzott, mi egy férjben mulhatatlanul megkivántatik, mely nélkül ha
                    nem pokol is, de legalább nem menny-ország nőre nézve a házasság.</p>
                <p>Egy este kaszásaitól totyogott haza fele Darázsy Lőrincz úr, s a kert alján a
                    hosszú fürtü barna ifjúval találkozott, ki udvarából lihegve sietett ki az
                    országúton várakozó kocsihoz.</p>
                <p>- Meg vagyok-e babonázva, hogy ezen ember üldöz mindenütt - gondolá magában, s
                    tőle kitelhető sebes léptekkel sietett neje szobájába: - Asszony! - kiáltá
                    szokatlan nyers hangon - kertünk alatt azon fiatal emberrel találkoztam, ki
                    estélyeden jelen volt, kivel oly botrányosan viselted magad a szinházban</p>
                <p>- Igen! - mondá a nő nyájasan - talán látogatásunkra jő ide, ideje is volna, mert
                    már négy hava, hogy elhagytuk a várost - veté utána enyelegve. - Szegény te de
                    elfáradtál, hogy izzad gyönyörü homlokod, ülj le kedves! ide mellém, hadd
                    törölgessem meg. Kedves manuskám! mennyit fárad... és törölgetni akará férje
                    veréjtékes homlokát.</p>
                <p>- Nem elég az hozzá, akarom tudni, mit keresett itt azon békebontó belzebub? -
                    folytatá Darázsy úr, s ellöké homlokáról neje kezét.</p>
                <p>- Nagyon különös vagy ma manuskám! azt gondoltam szokásod szerint tréfálsz, s ime
                    szo-kásod ellen goromba vagy. Csak az kellene még, hogy veszekedjél, hogy
                    gyermeked anyját üsd - mondá a nő komoly hidegen.</p>
                <p>- Tehát senki nem volt itt? -</p>
                <p>- Egy lélek sem! -</p>
                <p>- Méhed gyümölcsére fogadod? -</p>
                <p>- Igen! -</p>
                <p>Darázsy úr tulságosan boldog volt, most először hallotta neje ajakáról, hogy ő
                    anya. - Ki vagyok én, mi vagyok én? ha nem apa? - gondolá magában, és neje
                    keblére borulván sírt örömében, s kérte nejét bocsásson meg alaptalan
                    gyanakodásaért, s hogy lázas fejét kihütse, vette pipáját, s kiballagott a
                    kertbe.</p>
                <p>- Egy hosszú haju úr volt a tens asszonynál! - sugá Lizi, midőn Lőrincz úr
                    menyecskeszemű parazsat keresett pipájára.</p>
                <p>- Mégis jól láttam. Oh mily boldogtalan ember vagyok én! - sohajtá fejét
                    csóválva.</p>
                <p>- Lássa tens uram! ha engem vett volna el, most nem sohajtana. -</p>
                <p>- Hej Lizi! más itt a bökkenő. Törődött ember vagyok már. Legigazabbat mondott
                    Kálmán öcsém „vagy idejében, vagy soha” de ostoba fővel nem akartam hinni annak
                    a rosz kölyöknek</p>
                <p>- mormogá az öreg, s a kertbe ballagott, hol tűnődve fel s alá járdalt.</p>
                <p>- Talán ez a Lizi csupa nőm iránti ellenszenvből, vagy hogy rajtam boszút álljon,
                    hinti</p>
                <p>köztünk a viszály, s egyenetlenség magvát? s nőm ártatlan, és én ok nélkül
                    gyanakszom rá, - igy kezdé tünődését. - De hátha bűnös, s engem ámít tudva, hogy
                    hiszékeny, s engedékeny vagyok. Mert az mégis furcsa, hogy az a nagy hajú ember
                    mindenütt ott van mint a garabon- czás diák Nem nem fiatal szív nem lehet oly
                    megromlott, ha mint férjét nem szeretne</p>
                <p>is... de mint ősz embert nem tudna megcsalniDe azt a nagy hajút, azt a sörényest
                    csak</p>
                <p>láttam ma, nem tagadhatom magam előtt igen de nőm azt mondja nem volt nála, Lizi
                    azt állitja ott volt.... mint férj kinek tartozom hinni?.... nőmnek. Nőm ifju,
                    én aggott vagyok... a fiatal szívnek merőbb, s hevesebb vágyai vannak, mint hogy
                    én ki tudnám elégiteni.... de hiszen anya és én és én mi volnék? apa, boldog apa
                    vagyok Csak azt a hosszú hajút ne</p>
                <p>láttam volna! Hej Kálmán! de igazat mondtál, mikor azt mondtad: „vagy idejében,
                    vagy</p>
                <p>soha.” Mi is a házasság, ha jól felvesszük? persze hogy én nem arra való
                    vagyok... bolond</p>
                <p>voltam, hogy huszonkét éves koromban nem tettem persze hogy akkor kellett volna
                    tenni...</p>
                <p>hijában no, öreg vagyok, nem tagadhatom, ezt nőm is érzi.... az idő eljár....
                    magamról tudom, hogy fiatal koromban.... hej de régen volt az is.... bizony
                    eljár az idő... de lám mégis apa vagyok! - így váltogatták egymást Lőrincz ur
                    agyában a kedves és kedvetlen gondolatok, míg vacsorára nem hívatott.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>A zöldben.</head>
                <p>Mint mennydörgés vad moraja harsogta át hazánkat ezen időtájban „jőnek a
                    muszkák!” Sok mendemonda, s hamis hir előzte meg jöttüket, mintha azok ember evő
                    hottentoták, vagy pusztító tatárok lettek volna, kik a nőket rabszijra fűzik, a
                    kisdedeket megeszik, s a férfiakat lekaszabolják. Darázsy úr fülébe is ilyen
                    alakban jutott e hír, nem csuda tehát, ha azonnal hideglelést kapott, már csak
                    azért is, mert neje kevés nap előtt nyilatkoztatta, hogy szíve alatt reményt
                    hord. Ki irná le az apai örömöt, melyet ekkor érzett? de ki rajzolná aggodalmát
                    is, hogy nejét a leendő Darázsy örökössel fogják rabságra hurczolni? Ki-kiállt a
                    kertje alatt emelkedett dombra, felmászott a széna-kazal tetejére, s
                    eltekintgetett északra és délre, kelet és nyugot fele, lesve honnan jön a
                    fergeteg, a porfelleg, melyet a közelgő ellenség lovainak vas lába ver föl a
                    nyári melegben.</p>
                <p>- Kedves kis anyjukom! - így szólítá meg egykor nejét, kit most gyanútlan, s
                    lelkéből szeretett</p>
                <p>- a szívem hasadna meg, ha ölelő karjaimból az ellenség kirabolna, most, midőn a
                    Darázsy név örökösét hordod szíved alatt: nem volna-e tanácsos, ha elrejtőznél,
                    míg vidékünkön átvonulnak? -</p>
                <p>- Köszönöm kedves férjem! szíves gondoskodásodat, - felelé a nő - szívem is
                    megrepedne,</p>
                <p>ha téged szemem láttára lekonczolnának. Én bizony elrejtőzöm, de hát belőled mi
                    lesz? Azt hallottam, minden fegyver foghatót magukkal hajtanak</p>
                <p>- Engem ilyen öreget?...</p>
                <p>- Ej ha, mintha bizony a kis Darázsy apja oly öreg volna, hogy a kardot meg nem
                    tudná fogni. Hát te öreg vagy? A legjavabeli, arról csak én tanúskodhatom már
                    miért is volnál öreg?... a szemeit kaparnám ki, a ki azt merné állitani rejtsd
                    el magad kedvesem hajad az igaz őszbe csavarodott, de szíved.... szerelmed....
                    rejtsd el magad kedvesem! ha szeretsz, csak nehány napra, míg bizonyos hírt
                    hallunk, - erőlteté férjét.</p>
                <p>Darázsy ur elhitte, hogy ő javabeli ember, kire nejének panasza sem lehet, s
                    meghajolt annak kérése előtt, mert hiszen mikép is lehetne ellent állani oly
                    szerető nő kérésének, ki érte, s miatta aggódik? midőn az csókjai
                    legédesbikével, a féltés csókjával itatja?</p>
                <p>- De hát hová rejtsem magam? - kérdé Lőrincz ur elhalaványodva, miután széltében
                    s hosszá-ban elgondolta helyzete borzasztóságát, ha az ellenség hatalmába talál
                    esni. Már hallotta a muszka tábor iszonyu zaját, melyhez képest a mennydörgés
                    moraja, csak méh-dongás; érezte hátán a korbács csattanását; látta neje
                    felkonczoltatását, de legjobban visszaborzadt a gyalog-lástól, s határozottan
                    eltökélé, hogy elbúvik.</p>
                <p>- Azt tartom kedvesem! legalkalmasabb hely lesz a bánomi szőlőnk, ott becsületes
                    présházunk van, lesz komoditásod, de legfőbb előnye az, hogy távol esik minden
                    katonajárástól, - tanácslá neje.</p>
                <p>- Úgy-e kedvesem! te is oda jösz? -</p>
                <p>- Mit gondolsz megint? egy helyre búvni? Ha együtt találnak, együtt visznek
                    rabságra, ha pedig külön helyen leszünk, vagy egyikünk, vagy másikunk szabad
                    marad, s megfizetheti a váltságdijt. Azután gondold meg jól, ha együtt fognának
                    el, szemed láttára felkonczolnának, vagy gyalázattal illetne valamely katona,
                    nem ezerszeres halál lenne-e az rád nézve? Nekem máshová kell búvnom, hogy ha te
                    elhalsz is, megtarthassam a Darázsy név örökösét, - ezen ok győzött, s Darázsy
                    úr elhatározta, hogy a bánomi présházba rejtőzik.</p>
                <p>Egy kinosan, s álmotlanul átvirasztott éj után, már hajnalban úton látjuk az öreg
                    Darázsyt a bánomi szőlők fele, hogy észrevétlenül rejtőzhessék el: de ugyan azon
                    perczben egy lovas posta is indúlt ki udvarából épen ellenkező irányban,
                    Darázsyné levelével. Azt gondolja talán olvasóm, hogy a muszka táborba? oh nem,
                    a városba.</p>
                <p>Az öreg ur bezárkózott présházába, az ablak táblákat bereteszelte, s többnyire,
                    ha egy kis világosságot akart látni, a pinczébe ment le, s csak ott bátorkodott
                    gyertyát gyújtani. Csak egy meghitt cseléd tudta az öreg úr búvó helyét, azon
                    kocsis, ki asszonyát titkos kalandokra szokta hordozni, ki most is mint lovas
                    posta sietett a városba. Ez hordott enni az öreg urnak, mint Jónásnak a hollók,
                    de egyszersmind ez vitte urának a borzasztónál borzasztóbb híreket, minőket szem
                    nem látott, fül nem hallott, és embernek szive még csak meg sem gondolt, s
                    melyek minden falatját epévé változtatták. Nejéről semmi bizonyost nem hallott,
                    s utóbb hinni kezdé, hogy áldozatul esett.</p>
                <p>Így telt el pár hét kínos bizonytalanságban: de míg ő a pinczei sötétségben vért
                    izzadt, és halá-los félelemmel küzdött, az alatt a hosszú hajú a szó teljes
                    értelmében gazda-szerepet játszott a kényelmes kastélyban.</p>
                <p>- Mennyivel boldogitóbb a te szerelmed! - mondá egykor a nő, a mint az ifjú
                    karjain pihent, ki mint olvasóm gyanitja, nem más mint a nevelő, az első
                    szerető.</p>
                <p>- Ha a végzés megtiltá is, hogy oltár előtt enyimnek mondhassalak, s e
                    paradicsomot sajátom-má tehessem; legalább előcsarnokából nem vagyok kizárva, -
                    válaszolá az ifju, s szabadon magához ölelé az engedékeny nőt.</p>
                <p>A szeretőknek csak azon egyetlen ohajtása volt, bár a muszkák soha ne távoznának
                    e hon földéről; a remeteségben élő Darázsynak azon egyetlen ohajtása volt, bár
                    soha ne léptek volna honunk földére. Mindeniknek igaza volt, mert mindenik
                    érdeke azt kivánta.</p>
                <p>Harmadik hete járta, de annyi századnak tetszett Darázsy ur előtt. Mintha beteg
                    lett volna az idő, oly lassan haladt; de hagyján! csak szerető nejéről hallott
                    volna valamit, ki a Darázsy név örökösét hordja hü szíve alatt!</p>
                <p>- Inkább meghalok! - igy fakadt ki egykor az öreg áristáns - mint hogy egy órával
                    tovább maradjak ezen penészes lyukban; hiszen itt meg is vakul, meg is bolondul
                    az ember, - s lassú léptekkel felhaladt a lépcsőn, megállt a présház ajtajánál,
                    s reszketve hallgatózott. Semmi nesz. Csöndesen felnyitja az ajtót, s azon
                    perczben lábdobogás zaja üti meg fülét. - Végem van! - rebegé, az ajtót nem
                    tudta becsukni, egy alak állt előtte, s ez Lizi vala.</p>
                <p>- Csakhogy valahára nyomára jöttem teins uramnak! - mondá fáradtan lihegve.</p>
                <p>- Lizikém! szólj, vagy ne... ne szólj. Úgy-e baj van, megölték rebegé minden
                    tagjaiban</p>
                <p>reszketve.</p>
                <p>- Dehogy van tens uram! inkább nagyon is jó dolga van otthon a tens asszonynak -
                    monda Lizi gúnyosan mosolyogva. - Semmiben sem lát szükséget - tevé utána.</p>
                <p>- Miért nem adtad elébb tudtomra?</p>
                <p>- Mert nem tudtam hol lappang a tens úr; hanem tegnap kilestem az ételhordó
                    kocsist, mert a mi sok csak sok.</p>
                <p>- Hát eltakarodtak a muszkák? -</p>
                <p>- Színe világát sem láttuk. De van a teins úrnak egy nagyobb ellensége mint egész
                    muszka-tábor. -</p>
                <p>- S az? -</p>
                <p>- A hosszú hajú; ki az nap óta, hogy teins uramat elszöktették, folyvást ott
                    élődik, de az</p>
                <p>hagyján! hanem ha az ember szólni akarna... de ne szólj nyelvem, nem fáj
                    fejem</p>
                <p>- Megyek, s megölöm mindkettőt - ordítá Darázsy ur görcsösen szorítva össze
                    lüktető ujjait.</p>
                <p>- Várjon a tens ur estét... de engem el ne áruljon, úgy is én vagyok híve az
                    egész udvarban, a többi cseléd mind az ifju asszony zsoldjában áll. -</p>
                <p>- Én Istenem! én Istenem! de bolond voltam, hogy vénségemre megházasodtam -
                    sohajtott az öreg, s szemei könynyel teltek meg.</p>
                <p>Dejszen ha engem vett volna el - mondá Lizi, s azzal távozott, mert már
                    könyvnélkül tudta a feleletet, „vagy idejében, vagy soha.”</p>
                </div>
            <div type="chapter">
                <head>A boldog apa.</head>
                <p>Hát ha meglánczolták volna Darázsy Lőrincz urat, maradt volna-e estig? Nem ő,
                    elrágta volna lánczait, mint Sámson szétszaggatta a Délila által rátekert
                    guzsvesszőket. Mintha parázson állott volna, oly forró volt lábai alatt a pincze
                    vizes homokja. Délután négy óra tájon haza fele indult, észrevétlen belopózott
                    udvarába, onnan pedig neje szobájába, hol a mit látott, Ovid ezen szavai fejezik
                    ki:</p>
                <p>„Cur aliquid vidi, cur noxia lumina feci?”</p>
                <p>A hosszu hajú mindenét hátra hagyva, mintha a muszkák kergették volna, rohant az
                    udvarra, az udvarról a rétre, onnan Isten a megmondhatója hová? A nő pedig mint
                    összezúzott gipsz szobor omlott szét férje lábai előtt, összekúcsolt kezekkel
                    bocsánatért esdekelt, esküdött méhe gyümölcsére, hogy ez első botlása volt, s
                    utolsó is leend.</p>
                <p>Darázsy úr keble össze volt zúzva, s néma fájdalommal vonult szobájába,
                    megtiltván hogy nejét bebocsássák.</p>
                <p>Midőn legnagyobb zavar s felfordultságban volt az udvar, épen akkor érkezett meg
                    Kálmán, ki nagy bátyja házassága óta Pesten arszlánkodott. Lizitől mindent
                    megtudva, megszólitá bátyját, valjon nem mondott-e igazat, midőn azt tanácsolta:
                    „vagy idejében, vagy soha?”</p>
                <p>- Hallgass öcsém! mikor esküszöl sem mondasz igazabbat. Mindennapi imádságomba
                    foglal-tam ezen szavakat, s ha meghalok, gyermekemnek csak ennyit hagyok
                    végrendeletben: „vagy idejében, vagy soha!”</p>
                <p>- Gyermekének? micsoda gyermekének? - kérdé Kálmán megütközve.</p>
                <p>- Tehát nem is tudod? - mondá Darázsy úr neki derülve. - Nőm reményt hord szíve
                    alatt. Az ám reményt! - tevé hozzá lelkendezve.</p>
                <p>- Szegény bátyám! ön mégis vak. Hát azt hiszi, hogy e gyümölcsnek ön a kertésze?
                    Azt hiszi, hogy azon fajtalan, s elvetemedett nő magzata Darázsy vér? Az egy
                    korcs, fattyu gyermek, s űzze el a bitangot porontyával, mert....</p>
                <p>- Csitt! - vágott közbe az öreg - azt ne mondd a gyermek enyim. Várjunk csak,
                    majd meg</p>
                <p>lássuk kire üt? -</p>
                <p>Kálmán még azután is hosszasan vitatá, hogy a gyermek korcs, de az öreg urat erős
                    hitéből ötven ló erejü gép sem lett volna képes kimozdítani, mert abban roppant
                    büszkeséget helyezett, hogy ő apa. Sok is van abban, ha bizton elmondhatjuk
                    „ennek én adtam életet!”</p>
                <p>Ezen vita után egy hónapra éjfél tájban is ébren találjuk Darázsy Lőrincz urat
                    pislogó lámpája mellett. A mellék szobából halk nyögés hallatszik, mely néha
                    fájdalmas jajokban tör ki, melyekre az éber öreg mindannyiszor feljajdul.</p>
                <p>- Megvan! hála Istennek fimagzat! - mondá egy éltes nő, ki azon szobából lépett
                    ki, honnan a nyögés hallatszott.</p>
                <p>- Fiú? - kérdé Darázsy ur örömtől csillogó szemekkel. - No édes bába ennél
                    nagyobb örömöt nem hozhatott volna. Szabad már látnom? -</p>
                <p>- Még nem, hanem annyit előre is mondhatok, hogy csupa apja. -</p>
                <p>- Dehogy! - feszelgett helyén az öreg ur.</p>
                <p>- Szép nagy uras orra. -</p>
                <p>Darázsy úr megtapogatta saját orrát, s bár azt piszének találta is, mégis
                    elhitte, hogy hasonlit az övéhez.</p>
                <p>- Gyönyörü fekete szemei. -</p>
                <p>Darázsy úr tükörbe nézett, s bár szemei kékek voltak, mégis hasonlóságot fedezett
                    föl azokban fia fekete szemeihez.</p>
                <p>- Módos hosszúkás képecskéje van.</p>
                <p>Darázsy úr körül tapogatta arczát, s bár görögdinnye kerekségü volt, mégis sárga
                    dinnyének érezte.</p>
                <p>- Szóval csupa apja!</p>
                <p>- Hála Istennek az én vagyok. No uram s én Istenem! nem vagyok olyan mint az
                    ákácz-fa, mely csak virágzik, de gyümölcsöt nem terem! - mondá Darázsy ur nagy
                    megelégedéssel, s nehány aranyat nyomott a bába kezébe.</p>
                <p>- Hanem olyan vagy mint a megrészegitett kappan - mormolá a bába, a mint az
                    ajándékot ujjai közt számlálgatá.</p>
                <p>És elővevén Darázsy úr a bibliát, annak oldalára im e szavakat irá: „Lőrincz fiam
                    született éjfél után”.... a fali órára tekintett, s az két negyed kettőt
                    mutatott; a pontosság kedveért megnézte zsebóráját is, s azon három negyed volt
                    háromra; tehát közép calculust vett: „Lőrincz fiam született éjfél után két óra,
                    és egy negyed háromra közt, anno.... áldassék az ur neve, most és mind örökké.
                    Amen.”</p>
                <p>Talán nagy betükkel is jegyeztem, majd háromnak a neve sem fér ezen lapra - mondá
                    magában, a mint kétszer s háromszor is elolvasá ama fontos conceptust.</p>
            </div>
            <div type="chapter">
                <head>A száraz dajka.</head>
                <p>Mintha vastag fátyolt vont volna valamely jótevő szellem látatlan keze a nő
                    multjára; elfelejtett az öreg ur mindent. Szerette gyermekét, a kis Darázsy
                    Lőrinczet az apai szeretet majomszerű vonzalmával, mert hát igazat szólva volt
                    is némi hasonlóság kettőjük között. A fiu is kopasz volt, mint ő, szája
                    keresztül feküdt orra alatt, és fogatlan volt, mint az övé; feje lágya puha
                    volt, épen mint az övé; orránál fogva lehetett vinni, épen mint őt. Nejét
                    őrizte, még a fuvó széltől is oltalmazta, megbocsátott neki mindent, s ha Kálmán
                    ellenvetéseket tett, az irás szavaival torkolta le: „nagyobb öröm van égben egy
                    bünös megtérésén, mint száz igazak üdvözülésén. Nőm megbotlott az igaz, de
                    botlását százszorosan helyrehozta.”</p>
                <p>Nő, ki a tiszta becsületesség ösvényéről letért, ki levetkőzte legszebb ruháját,
                    az ártatlanságot: bár mennyire igyekezzék is megtérni, a javulás utja el van
                    előtte zárva, mert a bün gyökere szíve mélyeig hatott le, s ha kitépni próbálná
                    is, elébb megszakad a szív, mert a bün édességéből veszi táplálékát, mint méh a
                    mézharmatból.</p>
                <p>Darázsyné darabig gyönyörét lelte gyermeke ápolásában, s jól esett neki férje
                    szerető gondos-kodása, s voltak perczei, melyekben fogadta, hogy gyermeke
                    boldogitása leend élte feladata: de a megromlott szív visszavágyott a
                    megszokott, s nélkülözhetlenné vált testi gyönyörök sárfertőjébe. Kereste az
                    alkalmat, hogy vétkezhessék, de férje, különösen Kálmán argus szemei minden
                    félre lépést meggátlának. A régi cselédek elüzettek a háztól, csupán Lizi maradt
                    meg, ki leghívebb s éberebb spionja volt az öreg urnak. A hosszú hajunak
                    lehetlen volt csak közelitni is a házhoz, hej pedig de nagy szüksége lett volna
                    Darázsynénak nem szerelmére, de erszényére, mely eddig is legnagyobb
                    varázserővel vonta egykori szeretőjéhez.</p>
                <p>Az ilyen élet kinosabb volt a börtönnél, s egy reggel üresen találták a nő
                    szobáját, s asztalán a következő krétával irt sorokat:</p>
                <p>„Mi egymást nem boldogíthatjuk, mert nem egymásnak születtünk, s frigyünket nem
                    szerelem olvasztá össze. Ne aggódjék ön jövőmön, mert a Béllay bátyámtól kapott
                    tiz ezer forintról szóló takarék pénztári könyvecske kezeim közt van, ez
                    sajátom, s ezzel boldogabb leszek, mintha ön a világ minden kincsét lábaimhoz
                    rakja; mert az élet örömeit nem a kincs, rang, vagyon, hanem a szerelem teremti.
                    Viselje gondját gyermekemnek, ki most öné. Ne tanitsa meg soha anyja nevére,
                    mert érzem, hogy nem lehet reá büszke. Ez sorsom, nem tehetek róla, meg kell
                    magamat adnom. Ha nem áld ön, legalább ne átkozzon. F. Lidi.”</p>
                <p>- Hála Istennek! csakhogy elhagyta e házat! - kiáltott Kálmán nagyot szökve
                    örömében.</p>
                <p>- Hála Istennek csakhogy a gyermek enyim! kiáltá Lőrincz úr, és felölelvén
                    összevissza csókolgatá.</p>
                <p>- Bátyám! még most is vak. Nézze meg e gyermeket, kihez hasonlít? - kérdé
                    Kálmán.</p>
                <p>- Hozzám - felelé rögtön a kérdezett.</p>
                <p>- Milyen orra van bátyámnak? -</p>
                <p>- Biz az öcsém pisze. -</p>
                <p>- Milyen orra van e gyermeknek? -</p>
                <p>- Biz az öcsém horgas. -</p>
                <p>- Mi a hasonlóság? -</p>
                <p>- Semmi.</p>
                <p>- Milyen szeme van e gyermeknek? -</p>
                <p>- Biz ez öcsém fekete. -</p>
                <p>- Milyen szeme van bátyámnak? -</p>
                <p>- Biz ott öcsém kék. -</p>
                <p>- Mi a hasonlóság? -</p>
                <p>- Semmi.</p>
                <p>- Milyen arcza van bátyámnak? -</p>
                <p>- Biz ott öcsém kerek. -</p>
                <p>- Milyen arcza van e gyermeknek? -</p>
                <p>- Biz ez öcsém! hosszúkás. -</p>
                <p>- Mi a hasonlóság? -</p>
                <p>- Semmi.</p>
                <p>- Mi hasonlóság van tehát bátyám és e gyermek közt? - végzé Kálmán a szoros
                    benevolumot.</p>
                <p>- Semmi! - felelt az öreg úr, szomorúan mellére csüngetve ősz fejét, látván hogy
                    kiforditották hitéből, mint tolvajt a lopott bundából. - De már csak nem
                    vethetjük ki őt, ki ártatlan - mondá könyüs szemekkel, s visszahelyezé
                    bölcsőjébe.</p>
                <p>- Lássa tens uram! ha engem vett volna nőül, most anyja is volna gyermekének, -
                    mondá büszke elégtétellel a czélt ért gazda asszony.</p>
                <p>- Ne beszélj nekem Lizi. Kálmán öcsémnek van csak igaza: „vagy idejében, vagy
                    soha” - mondá Lőrincz úr, azzal szobájába ment, és sírt nagy keservesen; majd
                    visszament a kisdedhez, megállt a bölcső felett, melyben a kisded öntudatlan
                    mosolygott.</p>
                <p>- Hát ha mégis apja vagyok, hiszen nem mosolyogna rám, ha idegen volnék - dadogá
                    az öreg, és megcsókolá. - De ha nem gyermekem is, legalább gondját viselem mint
                    árvának, s megáld érte az árvák atyja - azzal leült a bölcső mellé, s addig
                    ringatá, míg maga is elszenderült.</p>
                <p>VÉGE.</p>
            </div>
          
        </body>
    </text>
</TEI>